Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Jávor Ottó: A Varga-ház

A Varga-ház A bakancsokra, csizmákra, papucsokra, cipőkre essék először tekinteted! Majd a mozdulatra, a szemre! Két bakancs szorosan egymás mellett. Talpukon a megjárt lélek hossza, a meredek út. Kabátzsebben a kéz, a föld felé hajlik a fej. Nincs tovább. Sárral kevert vér szagát hozza az őszi szél. A testet befogadó anyaföld gödörré nyílik Radnóti előtt. Már a torokba fulladt a kiáltás, erő sincs a fölkeléshez, a vándorló fájdalomhoz. Csak suttogni lehet önmagunkról lemondó, ezért gyarló magunkon túllépő suttogással: így végzed te is. Derkovits háttal áll az ablaknak, háttal a világnak, melyet a maga törvényei szerint hordoz önmagában. Mögötte a vasút — makacsul gyorsnak mondjuk — sípol, csattog. Dózsa serege utazik Szentendréről Budapestre, Budáról Csillaghegyre, Békásmegyerre. A kaszák összehajtogatva az aktatáskában, fésű, Lúdas Matyi, fürdőruha, fél kiló disznókaraj... a mai gondok, a holnapi vágyak, napsütés... de a sarokban ott az ócska vaskályha, fülre húzott sapka mögé süvít a tél, fehér kondenzcsíkok metszik a tájat, így utal az egyik mű a másikra, s megindul az asszociációk, emlékek futószalagja. Czóbel keresztbe vetett lábbal ül, ironikus, bölcs mosollyal nézi a Múló Időt, koket -tál vele. Gamin módra veti oda: szép vagy, te ellenállhatatlan, s pimaszul biztos magadban, ahogy hanyagul állsz a falnak támaszkodva, tanulmányt kellene írni a papucsodról... s most csöndes, tétova lesz a hetyke szó, merengő az arc: nem kell hívogatnod, karjaidba esünk úgyis. Szent István keletet nyugattal összeöltött csudapalástjában a leégett, felrobbantott, kirabolt, elhordott fehérvári ba-Szent Erzsébet Szent István Károlyi Mihály 16