Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Dobos Marianne: Az én városom

Az én városom Budapest felszabadulásának 39. évfordulója alkalmából a Fővárosi Tanács Végrehajtó Bizottsága Goda Gábort Pro örbe-dljjal tüntette ki. * Megkértem az írót, idézzen fel néhány mozzanatot a várossal való kapcsolatából. — A kitüntetés elsősorban arra döbbentett rá, hogy az emberek nemcsak a rosszra emlékeznek, hanem a jót sem felejtik el. S mi volt a jó, amit én tettem azokban az években? Semmi — és minden. Szenvedélyesen szerettem, szeretem ezt a várost. Budapest nemcsak az ország fővárosa, de a magyar nép legfőbb, legszebb, legnagyobb alkotása. Nem „bűnös város", nem fürdőváros, nem a kék Duna városa, de világváros, melynek létrehozására ez a kicsi ország képes volt. Nemzeti büszkeségünk. Reprezentánsa annak, hogy elképzelhetetlenül gazdagok vagyunk. Csak nem mindig vagy nem mindig jól használjuk fel kincseinket. A munkáskéz nem mindig harmonizál a józan paraszti ésszel. Én hiszek abban, hogy a karalábé is az aszfaltból nő ki. A korszerű mezőgazdaság alapfeltétele a fejlett ipar, s dolgozni csak egyetértésben lehet, egymást segítve, irigység nélkül. Ahogy hazám ez az ország, úgy szülőföldem Budapest. Kisgyermek voltam, amikor édesapám a kezembe adott egy péksüteményt. Egy kiflit. S akkor még a kifli kifli, a zsömle zsömle, a császárzsömle császárzsömle volt, s valamennyi alkalmas volt nemcsak emberi fogyasztásra, hanem gasztronómiai élményszerzésre is. Jobban esik emlékezni ezekre a péksütemény-nagyszülőkre, mint unokáikat elfogyasztani... — Az újságíró édesapa gyermekei intellektuális nevelését a hasukon kezdte? — Is-is. Édesapám ugyanis közgazdász is volt. De azért jól tudta, nemcsak kenyérrel él az ember. Minden este társaságba jártak édesanyámmal, s amikor éjjel 1—2 óra körül hazajöttek, felébresztettek bennünket. Hogy minek? Petőfit, Arany Jánost, Heinét olvasott nekünk édesapám, pedig még iskolába se jártunk. ,,A művészetért meg kellett szenvedni! Tanulják meg!" — intette le édesanyánkat, aki éjszakai nyugalmunk érdekében protestált. Minden éjjel hiába. — A tudósok beigazolták, hogy az alva tanulás (hipnopédia) használhatatlan módszer az ismeretek elsajátítására, igazat szolgáltatva ezzel az édesanyának, de, úgy látszik, az élet édesapját igazolta: félálomban meg lehet szeretni az irodalmat. — Édesapánk sokat törődött velünk nappal is. Képeskönyv helyett képzőművészeti albumokat lapozgatott velünk. Nem csoda hát, ha 12 éves testvéremnek egyszer az az ötlete támadt, hogy felkeresi a Szépművészeti Múzeum főigazgatóját, Petrovics Eleket: — Elek bácsi, tessék nekem a Piombót kiadni, mert le szeretném másolni! — Édes fiam, nem tudod te azt lemásolni! — Ha nem sikerül, hát nem sikerül... de szeretném megpróbálni. Erre a kitartásra az elbizonytalanodott Petrovics felhívta apámat: — Itt van Gyuri fiad, és képzeld mit akar... Apám válasza szinte szó szerint ugyanaz volt, mint amit a bátyám mondott. — Ha nem sikerül, nem sikerül, hadd próbálja meg! Kérlek, add oda neki! Egyszer csak a bátyám hazahozott egy remek kis másolatot. Elképedtünk. Zseniális gyerek volt. Három nap alatt elvitte a skarlát. — A gyerekekkel együtt, gondolom, nőttek a csínytevések is. Ilyen harmonikus volt a szüleivel való kapcsolata a továbbiakban is? A bizalom és a szeretet töretlen maradt mind a két részről? — Igen! Édesanyám tündérszép teremtés volt, a világ legszebb asszonya. És nemcsak abban az értelemben, ahogy minden gyermeknek az ő édesanyja a legszebb. Nézze csak a festményt, ugye, hogy igazam van! No, szóval az én gyönyörű édesanyám maga is nagy csínytevő volt. Telhetetlen édesapám szerette volna, ha a felesége Budapest legműveltebb aszszonya. Rá akarta szorítani Tolsztojra. Édesanyám csak a Háború és békét olvasta el, bár mindig Tolsztoj volt a kezében... A klasszikusba ugyanis limonádét rejtett, Courths-Mahlert. — Napi „hőstetteinkről" számot adtunk szüleinknek is. — Vigyázzatok, ne hogy titeket dobjanak egyszer a tóba! — mondta édesapám, amikor a „gonoszsági" játékunkról számoltunk be. — Mit rejtett ez a fedőnév? A híres Fasori gimnázium tanulói, az öt Nobel-díjas ilyen kevéssé biztató nevű ,,sportot" űzött a Városligetben? — Nézze, a játékötleteink kimeríthetetlenek voltak. Harsány jókedvünk volt mindig. Birtokoltuk az egész Ligetet, megfőztük a csőszöket. Gazdag barátaink ellopták édesanyjuk selyemharisnyáját, spárgával labdává kötöztük. Fociztunk, kiszorítóztunk, persze, időnként elbántunk a „birodalomba" betolakodókkal is. Meleg nyáron ült a hölgy a padon, mellette a kalapremekmű, amit felkaptunk, 14