Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Orbán Ottó versei

Orbán Ottó versei Budapest a század elején Másodosztályú Bécs a Kék Duna mentén. De az össze nem illő végletek között vakító ívet von a titkos magasfeszültség. A bankárházban bankrabló eszmékkel kacérkodik a fiatalúr. A tőke palotákba fekteti magát és szabadelvű újságokkal takaródzik. A szegénység tükörbe néz: magát látja, a végtelent, a teremtés gipszrózsáit és kariatidáit; a hirtelen fölismerés felborítja a villamost, átlőtt kabátban fekvő halottak a macskaköves úton, gépfegyverzene. A repedt államvázában Baudelaire virágai, de fönt, az eszmék légritka terében az energia és a közösség újonnan föltalált atommodelljei — a még meg sem szilárdult, máris kiáltványokkal bombázott, újgazdag Athén. Hamar odalesz az egész. Az emigrációs klubokban még egy ideig szavalnak az Európára tekintő szónokok, majd az öntöttvas nyereg alatt puhított hullák millióiból spongyát csinál az idő és letörli vele a táblát, melyen vak sugarakban araszol a csúszómászó vér. Koncert Ahogy a házat körülvették, sugárzott róluk a szakértelem. Sehol egy fölösleges mozdulat. Sehol egy elhibázott lépés. Klasszikus egyszerűséggel zajlott minden, akár egy barokk zeneműben vagy egy fogorvosi székben. Műtét volt ez, nem embervadászat. Fegyver a vállról, laza testtartás, lépések jobbra-balra, szükség szerint, akár egy tánciskolában. Parancsoljon, csak ön után — alig érzékelhető, mégis határozott taszítás a lapockák közé, semmi művészi kegyetlenség. A gépek menüettje: közlekedés, hibátlan forgalom. Diesel-rondók, ponyva-szonáták. Formátlan fájdalom után a megkönnyebbülés elégiája: a házakat kiöblíti a szél. A gizgaz vércsomói, vályogfal-köpetek egy csésze faluban. Az őszi anarchiából kiváló görög eszme: a lépések oszlopsora. Menetelő remekmű. A mérték és arány alpesi tisztaságában nemzedékek gyakorlata ünnepli önmagát. Ó ecsetek! Ó vésők! Ó elkapott mozdulatok! Nem mindennapi pillanat: egy domb talapzatán vad és vadász. A végkifejlet prózaibb. A ház, mintha eszébe jutott volna valami, magasba lökte tetejét, majd gőzölögve ellapult a földön, mint a tehénganéj. A por még egy ideig lobogott fölötte, aztán eloszlott. Egy térképhibával bölcsebb a föld. Kőbölcsőm körül Illyés nem szerette Budapestet — persze Budapestről nem szerette Budapestet, s nem onnét, ahol szerinte a „jobbik rész" lakott. Én idestova ötven éve lődörgök Budapest házai közt, mintha egy kiismerhetetlen nővel élnék együtt, akit épp ezért már túl jól ismerek... A szerelem mindig is könnyen rejti a nembe az igent; láttam a világ sok özönvíz városát, de romokban csak egyet láttam, őt: szürke füsthaja fésületlenül lógott a homlokába, és szakadt bundája alatt tetűként másztak a tankok... Míg élek, emlékszem, hogy rázta meg magát negyvenöt tavaszán a fényszoknyában strichelő, kis kurva, a remény kacsint s rossz matracára hívja a jövőt: NA GYERE, ÖCSI! Keringő te édes ág te édes ég a bácsikák a nénikék sohase már sohase már a nénikék és bácsikák pamm vissza már pamm vissza már te nyári ég te nyári ág pajeszos ég paróka nyár sohase már a nénikék a bácsikák az úton át a parton át sohase már de kire vár de mire vár a bácsikák a nénikék az édes ág az édes ég 13