Budapest, 1984. (22. évfolyam)

7. szám július - Seregi László: Öltöny

— Úgy van, jól hallottad — bólogatok, s arra gondolok, a legjobb lenne azonnal kiugrani az ablakon. — Kidobtam őket. Már nem kellettek — magyarázza feleségem, s csak percek múlva jut el a tudatomig, hogy mit is mondott. — Teljesen igazad van, már tényleg nem kellettek — röhögök fel idétlenül, s többé nem bosszant, hogy nélkülem döntött. Egyébként mi már régen nem tervezünk meg semmit. Csak élünk egyik napról a másikra, sodródva az árral. Úgy fogadjuk el a sorsunkat, ahogy adják. Közben reménykedünk, s biztatgatjuk egymást, hogy ,,ugye, lesz ez másként is?", és megsimogatjuk gyermekeink fejét. Ők visszanéznek ránk, keresve tekintetünkben a biztonságot. — Nincs semmi baj, nyugodjatok meg — mondjuk egyszerre, s aznap már nem merünk egymás szemébe nézni. A következő hetem azzal telik el, hogy koslatok a városban, járom a szabóságokat, hogy megtudjam, mennyibe kerül manapság egy csináltatott öltöny? Az eladók, amint meglátnak, sietve menekülnek. Hiába, a hatodik érzékük nem hagyja őket cserben; az bizony csalhatatlanul megsúgja nekik, ki a potenciális kuncsaft, s ki az, aki csak bámészkodik? A Belvárosban már ismernek, mint a rossz pénzt, „tudod, az a krakéler, aki folyton azt kérdezi, hogy mennyi lesz a ceh?", komolytalan alak, óvakodj tőle, terjed a hír, s magam is belátom, jobb, ha a periférián próbálkozom. Az új lakótelepen, ahol élek, nincs szabóság. Igaz, miért lenne? A tanácsi vezető annak idején az ország nyilvánossága előtt fejtette ki, hogy számításaik szerint ezen a környéken nem éri meg bármit is építeni, mert az emberek napközben dolgoznak, s így nem használják ki majd a létesítményeket. — És miért nem építenek bölcsődét meg óvodát? — replikázott a nép, de a vezető leintette őket, arra hivatkozva, hogy bár a felvetés jogos, arra a kis időre, amíg a gyerekek felnőnek, nem érdemes semmibe belekezdeni. * Végre, ma találtam egy szabómestert, aki rövid határidőre vállalná az öltönyömet. — Uram, magának olyan öltönye lesz, hogy még Pierre Cardin is megcsodálná! — döngeti a mellét, és közli, hogy csekély ötezerből kijön a dolog. Arcáról hamar lehervad a mosoly, amikor megmondom neki, hogy nincs ennyi pénzem. Érzem, súlyos, helyrehozhatatlan taktikai hibát követtem el. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy hivalkodhassak a csóróságommal. Azt ki kell érdemelni: felfedezni valami új csodaszert, kölcsönkérni milliókat a szomszédainktól, persze, dollárban, vagy bemondani a következő műsorszám címét a tévében, lehetőleg nyakatekerten, hogy minél tovább gyönyörködhessenek bennem az előfizetők. Talán egyszer még hálás lett volna a sorsnak, hogy nekem varrhatott ruhát, gondolom magamban durcásan, s leverem a divatlapokat az asztalról, miközben kiiszkolok a műhelyből. Nincs más hátra, be kell érjem a konfekcióval — jelentem be este a vacsoránál, s ahogy mesélem, mi történt aznap, egyre inkább úgy érzem, hogy voltaképp én mindig is konfekcióöltöny után vágyakoztam. Amit megveszek, rögtön viselhetem. Nincs reszkír, hogy félreszab a mester, nincs próba, nincs várakozás, nincs kiszolgáltatottság, ráadásul még meg is köszönik busás borravalómat, amit legjobb meggyőződésem ellenére becsúsztatok a zsebekbe. Újra nyakamba veszem a várost, bekukkantok minden jobb szaküzletbe, hátha sikerül találnom egy megfelelő ancúgot. Nincs szerencsém: vagy a nadrág szűk, vagy a zakó lötyög. Pedig normál 48-as a méretem. Most már. Elárulhatom, hosszú hetekig azért futottam, kínoztam magam félórákon át, fáradságot és a szomszédságot nem kímélve, hogy leadjam felszedett kilóimat. Hogy nekem senki ne vághassa a szemembe: maga nem normális méret. Most itt állok tíz kilóval könnyebben, és akkor mi van? Becsapottnak, kisemmizettnek, megalázottnak érzem magam, mint mostanában majdnem mindig, ha vásárolnom kell. Pedig a múltkor elhatároztam, hogy megváltozok, többet nem nyafogok, nehogy úgy járjak, mint az a szegény zeneszerző, akinek egyetlen bűne volt: kipakolta, ami a lelkét nyomta. No hiszen, mit kapott az egyik laptól! ,,Mi, jóérzésű magyar tévénézők elhatároljuk magunkat a neves komponista magán-rosszhangulatától, mert bár vannak még hibák, azért mégiscsak egymillió lakást építettünk fel, plusz munkába állítottuk a nőket"... S mindez a ledorongolás amiatt, mert valaki vállalni merte önmagát. És én vállalhatom-e önmagam? A krisztusi korú újságíró, akinek mindennel és mindenkivel szemben csak kötelezettségei vannak? Akit még a saját családja is élhetetlennek tart, mert egy nyavalyás kocsit sem képes venni! S aki hiába magyarázza, hogy ő igazából nem is kocsira vágyik, hanem egy kis perspektívára, egy parányi célra, célocskára, amivel fenntartások nélkül azonosulhat. De vannak-e még közös céljaink? Napok óta bújom a divatlapokat, és nem győzök álmélkodni. Ez itt, ez a színes például azt ajánlja, hogy válasszam ki a nekem tetsző darabot, hívjam fel őket, diktáljam be a méreteimet, s ígérik, órákon belül megkapom, amire szükségem van. Hát ennyire egyszerű ez az egész. Csak nekem nincs még öltönyöm, mert vagy túl sokat kértek érte, vagy ízlésemnek nem megfelelőt tettek elém a pultra. Pedig most már végigcsinálom, ha fene fenét eszik, akkor is! Rám többé ne mondja senki, hogy élhetetlen vagyok, balgapék, aki nem képes kihasználni a lehetőségeit. Mert Zsófi néninek igaza van, a munkám miatt tényleg megfordulok komolyabb helyeken is. Elég egy jól szabott öltöny, hogy másképp nézzenek rám. De hát ez az: akarom-e, hogy másként nézzenek rám? Nem túl magas-e az ár? Csupa kétely az életem. Még jó, hogy itt van nekem Oszkár bácsi, atyai barátom, akivel mindent meg lehet beszélni. — Gondolj a gyerekeidre, öcsém, és helyezkedj! Vagy örökre slapaj maradnál, mások lábtörlője? — kérdezi, s válaszomat meg sem várva benyúl a ruhásszekrényébe, és leakaszt a fogasról két öltönyt. Egy sötétkéket meg egy acélszürkét. — Ezeket leviszed Fröchlich bácsihoz, s átalakíttatod a méretedre. Tessék, itt egy ezres. A visszajárót tedd csak el szépen — mondja, és arcán sátáni mosoly suhan át. Megkössem a szerződést? SEREGI LÁSZLÓ 9