Budapest, 1984. (22. évfolyam)

6. szám június - Dr. Buza Péter: Lófrálunk a régi Pesten

A mi utunk pedig tovább vezet. Most, hogy megismerkedtünk az Újépületet északról és nyugatról közrefogó kies vidékkel, lépjünk közelebb magához a városhoz s annak sokáig utolsó őrhelyéhez, ehhez az immár sokadszor emlegetett irdatlan monstrumhoz. Kis szökőkút díszíti a Ságvári Endre térnek a Parlamenthez legközelebb eső csücskét. Nagyjából itt volt az épület észak-dél irányú, Dunához közelebb eső szárnyát észak felől lezáró bástyaszerű háznégyszög boltíves bejárata. Kaszárnya. Egyszerű, dísztelen, építészeti megoldásait tekintve cseppet sem hivalkodó. Annál inkább lenyűgöztek a méretei. Főudvara stadionnyi, majdem tízezer négyszögöl. Az ehhez csatlakozó nyolc mellékudvarral meg az épületekkel együtt kereken tizennyolcezer négyszögölt foglalt el a város földjéből. Hild János irányításával Isidore Canevale bécsi építész tervei szerint 1786-ban kezdték felhúzni a K. K. Allgemeines Versorgungshaus, azaz a „Császári és királyi általános ápolda" falait. Mert ennek épült, nem börtönnek, mint sokan rebesgették. II. József már az intézet főigazgatóját is kinevezte: Essing urat, a Moszkvai Árvaház egykori vezetőjét. De a történelem, vagyis a török, majd a francia háborúk közbeszóltak. Jóllehet, a félig kész épületet prágai vállalkozók szövőgyárnak is szívesen megvásárolták volna, kaszárnya lett belőle. 1814-ben költözött be ide az első tüzérezred, s innen a név, amellyel itt-ott találkozhatni a várostörténet irodalmában: Pattantyús kaszárnya. Barátságos tüzérek s barátságos parancsnokság uralta ekkoriban a homok közepén emelt kőkolosszust, a lipótvárosi gyerekek ott játszottak a kitámasztott ágyúk s az ágyúgolyók csinos gúlácskái között. Ki gondolt volna akkor arra, hogy nem is olyan sokára ezekkel a golyóbisokkal bünteti meg a rebellis várost Buda osztrák parancsnoka, Hentzi tábornok. A harmincasnegyvenes években cirkuszi produkciókat, görög-római jelmezes kocsihajtóversenyeket is rendeztek a hatalmas udvaron (s jóval később, 1875-ben itt szervezte első nagy atlétikai viadalát az akkor alakult Magyar Athletikai Club is). Éppen olyan hármas fogatok — trigák — száguldoztak, nagy port kavarva az arénában, mint amilyen a Kúria (Néprajzi Múzeum) tetején nyargal. Innen lentről nézve nem is hinné az ember, hogy ez a faragott épületdísz harminc négyzetmétert foglal el az épület tetején, s hogy az ágaskodó lovak magassága több mint hét méter. Azt pedig csak a legtájékozottabbak tudják, hogy a művész, Senyei Károly, a ló modelljét az első városligeti állandó cirkusz, a Wulff-manézs paripái között találta meg. Ilyen barátságos évtizedek után romlott el aztán végleg a Neugebäude híre. 1849 a fordulópont. A kaszárnyából mégiscsak börtön lesz, kivégzések helyszíne. Látványosság ez is a maga módján, s a győztesek súlyt helyeztek arra, hogy minél többen ott legyenek a halálos színjátékok előadásain. Tanuljanak meg félni. A Fatér ilyenkor rendre meg is telt bámészkodókkal. S itt volt mindig a tarkóig kopasz aprócska terézvárosi tanítócska, aki megsüketülvén, kénytelen volt föladni hivatását, hogy dísztárgyak árusításával keresse meg a kenyérrevalót. Aktuális dísztárgyakat ajánlgatott a gyülekezőknek Prosnitz úr, rendszerint annak az arcképét, akit éppen kivégezni vittek. A magyar független kormány fejének, gróf Batthyány Lajosnak agyonlövésekor is ott furakodott a farakások és az Újépület közti széles közt kitöltő polgárok csoportjai között, de ezúttal rajtavesztett: egy titkosrendőr fülön csípte. — Hogyan? ... — háborodott fel Prosnitz, az inszinuáció szenvedő hőse. — Önök elárulják a nagy Batthyányt és semmi bántódásuk? ... Én meg csak ezt a kicsi Batthyányt árulom, s börtönnel fenyegetnek érte?! Elmúlt ez is. Az ötvenes, hatvanas években újra csak tüzérezredek állomásoztak az épületben, amely mindvégig — egészen 1897-ben megkezdett lebontásáig — a katonaság tulajdonában maradt. Helyén ma a Szabadság tér nyújtózkodik, s huszonnyolc nagy telket is kiszabtak földjéből. Előkelő paloták állnak most itt, körbevéve a Neugebäude egykori udvarát, amelyen fiákerek s trigák helyett manapság már csak gépkocsik korzóznak. Nagytőkéseknek, bankoknak épültek a paloták, az egyik éppen a Nemzeti Banké. Sokáig emiatt nevezték Bank utcának a tér déli oldalát a Bajcsy-Zsilinszky úttal összekötő házsort. Korábban, persze, ez is más névre hallgatott. Sár utcaként emlegették abban az időben, amikor még itt ért véget a város az épületrengeteg tövénél. Sár és por. Széchenyi Pestről szóló munkájának ez a két kulcsszava, s ő maga volt az, aki éppen itt tett kísérletet arra, hogy lakhatóvá varázsolja a barátságtalan vidéket. Ennek a kísérletnek az emlékét ma egy vörös márványba faragott dombormű hirdeti. Sokáig Széchenyi térnek is hívták ezt a ligetecskét, mert az volt, aprócska kioszkkal, ahol nyáron hűsítőt vásárolhatott az arra tévedő, és hallgathatta a vidám katonazenét. Eközben pedig megcsodálhatta a újmódi bérházat is, közvetlenül a frissiben ültetett fácskák tőszomszédságában. DR. BUZA PÉTER