Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Lázár István: Az ország fővárosa vagy a főváros országa

Az ország fővárosa vagy a főváros országa Forró kemencébe nyúlt meztelen kézzel Nemere István, amikor az Új Tükörben ({984. 8.sz.) Egy ország — két világ címmel fölhánytorgatta Budapest lakosságának a vidéken élőkkel szembeni — valóságos és vélt — előnyeit, kiváltságait. Meg sem kísérelve minden érvét-adatát újra rögzíteni, említtessék azért meg, hogy a tömegközlekedés éppúgy itt a legolcsóbb, mint az elektromos áram, és amit nem az állam, az Anyag- és Árhivatal szabályoz, hanem több-kevesebb spontaneitással a kínálat, a fölhozatal: a piaci árak is gyakran alacsonyabbak a fővárosban, akár a vidéki városokhoz, akár a nyári Balatonhoz viszonyítunk. Még súlyosabb — újabban orvosolt — sérelem volt a magánerős lakásépítés sokkal fokozottabb támogatása a városokban, ahol pedig az — olcsó bérű — állami lakások aránya is magas. Az a közhely most alig említtessék, hogy mennyivel több orvos és színház, könyvtár és hangverseny kínálkozik Budapesten. És míg a különbségek részben temészetszerűek, hiszen a Nemzeti Múzeum gyűjteményeit aligha volna célszerű decentralizálni, addig sok új beruházásnak a fővárosba erőszakolását már-már aligha lehet józanabb érvvel indokolni, mint azzal a népi szólással, hogy ,,a kutya is a dombra sz...ik". (Közgazdák érvei, sőt, számításai cáfolják azt, miszerint a meglevő infrastruktúra és a szoros termelési kapcsolatok indokolják sok fejlesztés Budapestre koncentrálását. Hiszen éppen a fővárosi infrastruktúra szűk kapacitásainak, „csőszűkületeinek" feloldása az iszonyúan drága és a magyar termelésben így is roppant magas a szálítási költséghányad.) Budapest növekedésének, mindent magához kaparintásának voltak egészen képtelen momentumai. Máig nem értem, miért kell a fővárosban tanulmányozni az ásványolajat és a földgázt, a folyékony és légnemű szénhidrogéneket, holott Nagy-Budapest területén vagy közelében, tudtommal, még egyetlen olaj- vagy gázkút sem fakadt, és ma már egy fia olajfinomító sincsen. Sőt, mondják, hogy a Bányászati Kutató — óh, azok a kutatni csak a fővárosban képes intézetek! — egy időben tanaknát nyitott Budán, ott végzett kísérleti robbantásokat. De a takarmányozás vagy a kisállattenyésztés kérdéseinek szaktanulmányozását is mily nehéz kihelyezni, akár csak Gödöllőre vagy Herceghalomra, a búzáét, kukoricáét Martonvásárra. Pasarét volt a kutatóbázisa a szőlőnek és a bornak, Budafok kutat rózsát és más dísznövényt — nem elég, hogy iparunk oly nagy hányada tömörült föl, ide telepítette egész sor intézményét az agrárszektor is. És ami már itt van, annak meg kell adni a módját. Ember kell, épület, fölszerelés, széles körű kiszolgáló hálózat; víz és csatorna, transzformátor, tömegközlekedés. S azután nem győzünk értetlenkedni, hogy miért is törekszik ebben a fránya országban mindenki Budapestre? És hogy miért olyan erős végül a fővárosnak az anyagi értékeket, eszközöket, az újabb és még újabb fejlesztéseket is magához vonzó érdekérvényesítő képessége? Ami már igen sokak érdeke, az igen nagy erővé válik az olyan politikai döntések szférájában is, ahol eldől, hogy a központosított és újra elosztott pénz végül hova kerül. Mégis, ha ma a történelmileg kialakult, ám az utóbbi időben kellően nem csökkentett, sőt, némely tekintetben súlyosbodott társadalmi (térségbeli) igazságtalanság vagy legalábbis preferálás (előnyökben részesítés) választóvonalát meg kell húznunk valahol, akkor talán inkább a falu és a város (nagyváros) között húzódik igazán szembetűnő határ, semmint a főváros és a vidék között. Ám itt-ott talán messzibbre kanyarogtam, mint Nemere István tulajdonképpeni témaköre. Nézzünk hát egy-két olyan tényezőt — részben vitatkozva is vele —, ami kissé más fénytörést ad előnyök és hátrányok mérlegének. Először egy kevéssé fontosat. „A frissen megjelenő könyvek Budapesten azonnal kaphatók, vidéken ez miért nincs így? Az érdemes művekről rögtön ír a kritika, reklámozzák, veszik, elfogy. A vidéki értelmiségi, az érdeklődő olvasó csak a hírét hallja; mire (esetleg) kézbe veheti, hetek vagy éppen hónapok telnek el. Mire elolvassa, az ország már egy másik könyvet dicsér vagy szid..." Ez részben nem — részben fordítva igaz. A szállításban valóban van, de csak kisebb késedelem; nem minden érdemes műről ír rögtön a kritika; a kapós könyvekből sem a vidéki, sem a fővárosi boltok nem kapnak eleget; azok a szinte hisztérikus hullámok, ahogyan az emberek pár napra-hétre fölkapnak egy-egy művet, általában szűk kört érintenek, ritkán lehet azt írni, hogy ,,az ország már egy másik könyvet dicsér vagy szid". Közben előfordul, hogy ámbár jeles protekcióm van több pesti könyvesboltban, amit itt végképp nem kapok meg, azt vidéki úton meglelem a kisebb boltokban, vagy levélben kérem meg „lentről". Mert ami a fővárosban rég eltűnt, az vidéken olykor a polcon porosodik. Míg Pesten gyakran csak pár nap friss termését lehet megvásárolni, amott több hét vagy hónap újdonságait egyszerre szerezheti be, aki nem napi vendég a könyvesboltban. Ugyanez moziban: amire a fővárosban hetekig csak jegyüzérektől kapható jegy, az vidéki városban — párhuzamosan vagy pár hét késéssel — sorállás nélkül megnézhető. Fontosabb ennél, hogy az egy vásárlóra eső bolti alapterület több ott, mint itt; általában kényelmesebb a napi beszerzés, kisebbek a sorok az önkiszolgálók pénztárainál stb. Néhol még a nyitvatartás is jobban igazodik a lakosság igényeihez. De hát mit ér ez — kérdezhető —, ha a választék silányabb? Nos, a déligyümölcs, mélyhűtött áru és még sok egyéb elosztása valóban aránytalan, olykor érthetetlenül igazságtalan. Ez az egyik, nyomós oka annak, hogy vidékinek lenni sokak számára egyenlő a másodrendű állampolgár? állapottal. Nota bene, a kereskedelmi áruelosztás némely, hiánygazdálkodásos jelensége — kontingentálás, maradékelv — sérti jogérzékünket, némi túlzással mondva, nem egyeztethető az Alkotmánnyal. Többnyire viszont az infrastruktúra — hűtőlánc stb. — hiánya gátolja a vidék jobb ellátását, vagy a helyi kereskedelmi szervezet dolgozik roszszul. (A budapesti kerületek sem egyformák. Évekig Csepelre jártam Levi Strauss-farmert vásárolni, s nem azért kaptam ott, mert a munkásosztály fellegvárában ez a ruhadarab kevésbé kelendő, hanem azért, mert az ottani áruház rendelését jobban teljesítik. Gyorsfagyasztott pisztrángot se láttam eddig máshol, mint a csepeli ABC-áruházban... Némely belvárosi kerületek áruellátása viszont alighanem „csak" azért tér el következetesen, mert nem csak vidéken vannak rátermettebb és kevésebé jó kereskedelemszervezők.) Ugyanakkor a vidék gyakran komoly előnyökkel is rendelkezik, amikor feltölti a boltjait, s ezeket a ,,le"-látogató fővárosi ámulva regisztrálja. A déli határzóna jugoszláviai — gyakran nyugati licenc szerint készült — cikkeket szerez be odaátról, az északi cseh és szlovák sört és egyebeket. Amikor Budapesten föltűnt a legjobb üdítőital, amit ismerek: a Schweppes márkájú tonic és bitter lemon, kiderült, hogy ezeket a Dél-Alföldön rég kapni már, mert a licencvásárló békéscsabai cég eleinte csak ott „terítette". Még fontosabb, hogy némely vidéken évtizedek óta legalább olyan jó az „állami" kenyér, mint amilyet a pestiek csak újabban a maszek sütödétől vehetnek, magasabb áron. Cegléden többször kaptam olyan nyugati luxuscikkeket, nem a pult alól és forintért, ami a fő-20