Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Dr. Kónya Judit: Nem könnyű mesterség...

városban csak protekciósoknak jutott, sőt, olykor még a dolláros boltokból is kifogyott. Vidéki áruházakban kisebb a tolongás és nemritkán jobb a választék, főként ama közepes és kisebb városokban, ahol jó ütemben tudták a bolthálózatot korszerűsíteni. Mindez akkor is igaz, ha van, aki fölveti: a vidék ellátására létrehozott szövetkezeti kereskedelem miért a centrumokban brillíroz — Skála-hálózat! —, miközben a fővárosi cégek nem tolonganak vidéken beruházni, hogy ott konkurrenciát csináljanak. Sajátos vidéki előny, hogy ott nem szakosíthatok annyira az üzletek, mint itt, ahol aztán a jámbor vásárló megkergül, míg megtudja, hol mit talál — vagy hol mit nem kap meg. Végül is? Ismerek pesti politikust, aki szülővárosában vásárol be, amikor szüleit látogatja. Félreértés ne essék: nem azért, mert ott személyes protekcióját érvényesítheti. Vidékről sokan térnek úgy haza, hogy kár volt lemenniök, itthon több az áru. A protekcionizmus pedig itt személytelenebb, anyagibb; vidéken személyesebb, „urambátyámosabb". Könnyebb olyan, korrupciósnak nemigen nevezhető nexusokat kialakítani, ami nem borravalóval olajoz, hanem kölcsönösségi alapon, pontosan számon tartva az „adokkapok" mérleget. Ha túlságosan megrekedtem annál a kérdésnél, hogy hol mit, hogyan vehetünk, talán nem is baj. Ez is mutatja a főváros-vidék vagy város-falu különbség egyik sajátosságát. Vannak objektív különbségek, apró vagy kiáltó igazságtalanságok — és van az, ahogyan ezt az egészet megéljük. Jómagam, harminc éve budapesti, önmagam ellen drukkolok. Sokszor mondtam, leírtam: a főváros némely előnyeit, írottakat és íratlanokat, csökkenteni kell. Helyesebben, a vidék méltánytalan hátrányai volnának csökkentendőek. Ám ha valamit oda adunk, akkor eminnen el kell vennünk. Logikus, persze, hogy ez nagyon nehéz. Hiszen a szükségletek a fővárosban is égetőek, minden beruházás sokszorosan indokolható. A lakosság terheinek növelése pedig — egységes áramdíjszabás, kevésbé dotált távfűtés vagy tömegközlekedés stb. — a kétmilliós embertömörülést sújtaná. Leírtam egyszer: érdekérvényesítő képesség. Ennek hatása úgy is megfogalmazható, hogy az esetleges társadalmi elégedetlenség könnyebben megnyilvánul ott, ahol milliós tömeg zsúfolódik, már egymástól is irritálva. Ezért minden politikai döntés olyan gazdasági kérdésekben, amikor a vidék valós hátrányai volnának enyhítendők, kétszeresen kényessé válik az ellentétel elvonásának gondjával. Mégis, az elmúlt években moccant a mérleg. Az általános elosztás, újraelosztás egyensúlyba ugyan nem került, ám kicsit kevésbé aránytalan. S ez az irányzat várhatóan folytatódik. (Közrejátszik ebben nemcsak az eddigi társadalmi igazságtalanság fölismerése, hanem az ipar nimbuszának némi csorbája, a mezőgazdaság nép-és világgazdasági szerepének felértékelődése.) Ugyanakkor a vidéki létnek már ma is sok olyan objektív előnye van, ami jól mérhető. Alacsonyabb telekárak; a második gazdaság számos, csak ott nyíló lehetősége; a kevésbé hisztérikus tempó; a beleszólási jog és tényleges gyakorlásának tágabb tere stb. Ezek és más előnyök azonban sokak számára észrevétlenek maradnak és így kvázi nemlétezők. Hat viszont a vidék „másodrendűségének" valóságos és vélt tényezők táplálta tudata. A fővárosról eközben inkább talán az hangsúlyozható, hogy nyilvánvaló előnyeinek egy része sokak számára úgy fiktív, ahogyan, ha valaki nem jár hangversenyre, akkor legföljebb a tudat éltetheti: ha akarnék, ott lehetnék (pláne, ha jegyet is lehetne kapni). Számos világvárosi hátrányt viszont szinte nem vesznek észre az emberek, illetve az itteniek nem észlelik életünkben a vidéken szerezhető előnyök hiányát. Ezért is alakult ki Budapest olyan aurája, amit a tények nem mindig támasztanak alá, ez az aura mégis fenntartja ama állapotot, amiben olykor nehezen dönthető el: vajon az országnak van fővárosa vagy a fővárosnak van országa? LÁZÁR ISTVÁN Nem könnyű mesterség... Gondolatok a könyvkiadásról A Szépirodalmi Könyvkiadó gondjai — néhány ritka kivételtől eltekintve — megegyeznek a többi kiadóéval, legalábbbis a szépirodalom, az ismeretterjesztő s a tudományos művek megjelentetésére hivatottakéval. Az utóbbi hónapokban fellángolt — bár talán helyesebb lenne felszítottnak mondani — vitacikkekkel és válaszokkal, riportokkal, interjúkkal, látványos és meggyőzőnek tűnő képi petárdarobbantásokkal, televíziós műsorokkal sikerült felkelteni a közfigyelmet a kiadók, terjesztők és nyomdák munkája iránt. Ez jó is meg rossz is. Jó, mert az e vonatkozásban járatlan olvasót-nézőt valamelyest megismertette e komplex szakma — szívesebben mondanám hivatásnak — alapjaival, illetve problémáival. Rossz, mert e zárt kör belső feszültségeit a nyilvánosság elé tárva az együttműködés, a kölcsönös megértés esélyeit nehezítette, hisz olyan téves információkat is tartalmazott, amelyek nem segítik elő a kibontakozást. Egyelőre, úgy gondolom, nem aktuális például arról az ideális állapotról elmélkedni, hogy mennyivel jobb lenne, ha kiadó — nyomda — terjesztés azonos szervezet lenne. Mindannyian tudjuk: ez jól bevált módszer volt — annak idején. A legjobb forma, valóban, ám azóta sok összetevőjű okok miatt megváltozott s ismét ígéretes kívánalommá vált. Ámde belső, szervezési-szervezeti változtatás csak felső szintű döntéselőkészítéssel, meggyőző indokolással, átszervezéssel képzelhető el. Mindez semmiképpen sem napi probléma. Megoldása meggondolt, objektív érveket felsorakoztató és elemző előkészítést kíván. Az elhamarkodott vagy elkapkodott változtatások — tudjuk, tapasztaltuk — többnyire károsabbak, mint a jelenlegi gyakorlat, amely lehet, hogy „áldatlan", de legalább működik, ha zökkenőkkel is. Ami engem a fentebb említett viszálykodások — s elnézést a régies kifejezésért —, fondorlatos cselszövéseknek tűnő, de kétségkívül mindig egy szempontú, tehát a megnyilatkozó, véleményt mondó cikkírók sajtóban publikált nézetkülönbségeiben zav^r, az többrétű. Zavar, hogy mindenki csak a saját (ezen természetesen a saját kiadóját, saját terjesztői munkáját vagy saját nyomdáját értem) szemszögéből ítéli meg a könyvkiadás révén felszínre kerülő művészeti, művészetpolitikai, sőt, a „művészet és áru" óhatatlan összefüggéseiből fakadó bajokat, ami, bármennyire törekszik is tárgyilagosságra a véleményt mondó, mégiscsak szubjektív ítéletté válik ilyenformán. Mindez, persze, belső vitaként nemcsak hasznos, hanem kötelező is! Veszélyessé válik azonban abban a pillanatban, amikor közönséghangulatot, vagy ha úgy tetszik, országos ellenszenvet kelt. Az olvasó, az igen tisztelt olvasó ugyanis nem érti, nem értheti a rejtett célzásokat, sőt, a nyílt kardvágásokat sem. Megdöbben és joggal felháborodik, ha könyvzúzásokról hall (sőt, lát) riportot, mert nemcsak emlékezteti valamire történelmi tapasztalatai folytán, hanem mert nem szereti, ha fecsérlik az ország, mindannyiunk javait és értékeit. Ámde a néző e képi megfogalmazásban a borítólapon túl nem lát semmit. A bemutatott könyvbálák látványa elképeszti, de nem lapozhat bele a kötetekbe, s így nem veheti észre, hogy e könyvekből esetleg kétívnyi szöveg hiányzik, vagy a szállításnál megsérült, vagy felcserélődtek benne a képek, az ábrák aláírásai — és vég nélkül sorolhatnók az elfogadható, helyesebben a kiadó, a nyomda 21