Budapest, 1984. (22. évfolyam)

5. szám május - Frank János: A kinetikus szobrász

Fügemagozó, 1970. Acél, réz, plexi, elektronika, 250x15x30 cm. Wilhelm-Lehm­bruck-Museum, Duisburg tulajdona HARASZTY ISTVÁN felvétele ném legszívesebben a gép szín­játékát, előre elkészített kore­ográfia szerint mozog, hol fe­szültséget kelt, sőt sejtelmes szorongást, hol váratlan effek­tusokkal hökkent meg, míg meghozza számunkra később az áhított feloldást is. Fiatalabb testvére, az Agyá­gyú (1981), 240x270x70 centi­méter nagyságú gép, szinte gyárrészleg ez már. Ugyancsak golyókat mozgat, emel, görget, sorakoztat, fölzárkóztat, meg­állít. Míg azonban a Fügema­gozó csak táncot produkált, célja esztétikai volt, az Agyá­gyú már általánosít, morális parabolát rejt, tendenciájának együtthatója pedig a nyílt iró­nia. Nem nehéz a golyók révén az emberek vágyaira, tülekedé­sükre, fölemelkedésükre, s a bukásukra ismernünk. Az Agyágyú, mintha N.C. Parkin­son professzor törvénytára vol­na, mechanikában, villamos­ságban és elektronikában meg­valósítva. Ismétlem, Haraszty azt vall­ja, hogy a gépszobornak nem kell esztétikusnak lennie, az esztétika magában a funkció­ban van. Ebből az elvéből azonban egy esetben enged: az érmeinél. Nem is érmek ezek voltaképpen, inkább kisplaszti­kák; átmérőjük általában 16,5 centiméter, vastagságuk pedig öt centi. Anyaguk elsősorban bronz és sárgaréz, nemességük­kel, formaadásukkal, aránya­ikkal, precíz kidolgozásukkal par excellence konstruktivista plasztikák; mégis, ezeknek a klenódiumoknak is, ugyanaz a tartalma, mint a plebejus gé­peknek. A Kulcsmegőrző (1979) korongjának peremébe díszes, archaizáló, barokkos kulcsot illesztett a művész. Kedve lenne a kiállítás vendé­gének ellopni. De nem lehet. A középen számláló van, csakis az tudja kihúzni ezt a kulcsot, aki ismeri a kódjelet. Ezt vi­szont a művész senkinek nem árulja el. Az Emlékérem (Pat­kányfogó — 1979) — elektro­mos, pneumatikával felszerelt mobil. Ha kezünkkel közele­dünk felé, készül összezáródni a két gereblyés bronz-fogsor. Ne féljünk, nem sérül meg sen­ki, mert lassan mozog, „hara­pása" pedig szándékosan igen gyenge, veszélytelen. Haraszty István 1934-ben született. Géplakatos volt, ti­zenkét évig lakatos szakoktató, ipari tanuló iskolában. A Dési Huber Képzőművészeti Körben először festeni tanult, majd 1964—1970-ig Laborcz Ferenc­nél szobrászatot. 1964-ben állított ki először a pedagógus képzőművészek tárlatán. Mű­veiből első ízben a székesfehér­vári István király Múzeum ren­dezett gyűjteményes kiállítást 1976-ban, másodszor 1981-ben a budapesti Iparművészeti Mú­zeum. A Műcsarnokban 1970-ben az Új Művek című kiállítá­son, 1982-ben a Fekete-fehérek között szerepelt. Számos kül­földi kiállításra küldték műveit az elmúlt évtizedben, tavaly nyáron történetesen én mutat­tam be egy Haraszty-mobilt Madridban. Életrajzának leg­újabb, ugyancsak sűrűsödő adatait a bevezetőben olvashat­tuk. FRANKJÁNOS Megkérdeztem a szobrászt, honnan szedi össze az anyagot gépeihez. Elmondta, hogy a MÉH-telepről vagy máshon­nan, néha ingyen is kap fém­hulladékot, de sokat vásárol is. Mindenfajta fémet gyűjt, de bármily olcsón jut alapanyag­hoz, minden munkájának tete­mes az önköltsége is. Különö­sen a monumentális méretű mobiljainak. Mint például a Fügemagozó (1970). Ez a csak­nem három méter magas masi­na 32 milliméteres golyóscsapá­gyakba való acélgolyókat moz­gat; lift viszi fel őket, majd egy bonyolult lejtőrendszeren, mintegy szerpentin bobpályán legurulnak. A gép fényhatást, zörejt is produkál és — akár a zene — él a szünet jelentőségé­vel. Újfajta balettnak nevez-Kulcsmegőrző, 1979. Bronz, sárgaréz, 4,5x16,5x3,5 cm. A Budapesti Történeti Múzeum tulajdona 17

Next

/
Oldalképek
Tartalom