Budapest, 1984. (22. évfolyam)

4. szám április - Oszlay István: Kováts úr hitele

Kováts úr hitele Az aktacsomag, amely a Kováts Lajos-ügy kapcsán összegyűlt a Fővárosi Tanácsnál, már kilóra is mérhető. (Miheztartás végett hadd jegyezzük meg itt zárójelben, hogy Kováts Lajosnak a II., a III. és a XII. kerületi Tanácsnál is van aktája ugyanebben az ügyben, sőt, „nemes bosszújának" következtében ügyfele immár a Szentendrei Városi Tanács is.) A fővárosi dossziéban tíz-egynéhány évvel ezelőttről datálódik a legrégibb irat, s január végén — e sorok írásakor — fogalmazták a legfrissebb válaszlevelet. De mivel Kováts úr megszállottan gyártja a beadványokat és a panaszleveleket, s hogy eleddig nemigen hagyott észrevétel nélkül a személyével, tevékenységével kapcsolatos egyetlen megnyilatkozást sem, nem kétséges, hogy erre a válaszra is válaszolni fog. Ha ez így folytatódik, maholnap Kováts Lajosügyintézőt kell foglalkoztatnunk — mondották rezignáltán a Fővárosi Tanács városrendezési és építészeti főosztályán. Itt időzik ugyanis ez idő tájt a Kováts-aktákat tartalmazó „vándordosszié", amely járt már elnökhelyetteseknél, a művelődésügyi főosztályon, az igazgatási főosztályon, a sajtóosztályon stb., aszerint, kinek mikor adott munkát Kováts űr. Mert adott. Beadványokkal fordult — s fordul — a főváros, az ország különböző beosztású vezetőihez. Kedvenc húzásai közé tartozik, hogy például ír egy miniszternek vagy főembernek, majd később, váratlanul, annak felettesét vagy gyanútlan hivatali utódját traktálja ugyanazzal. Legutóbb Farkasinszky Lajoshoz, a Fővárosi Tanács általános elnökhelyetteséhez fordult „segítség nyújtásért", mivel hivatali elődjével, Kelemen Lajossal, nem „boldogult". Később fogjuk látni, miért nem. Kováts úr azonban nemcsak írni szeret. Felettébb kedveli, ha felkeresik III., Toboz utca 16. szám alatti szerény padlásszobájában, és írnak róla, méghozzá egy-egy „jópofa újságcikket". Nem vitás, profi riportalany már, s jó sztorikat szállít. És ki ne lenne szószólója a nyolcvanéves joviális öregúrnak, az önzetlen, bőkezű mecénásnak, aki a közjóért, a köz érdekében hadakozva ostorozza az illetékes tanácsokat:,,Évtizedes célom az óvodás korú gyermekek úszásra tanítása, amit időközben a csecsemőkorig kívántam kiterjeszteni... Céljaim teljesítésében nemcsak akadályozva, de károsítva voltam a tanácsok részéről." — írta Farkasinszky Lajosnak 1983. december 15-én. A kisebb rögtönzéseket nem számítva, jobbára ez a Kováts-sztorik, a Kováts Lajosról írt-hallott riportok mondanivalója is — persze Kováts úr sajátos előadása nyomán. Hogy aztán ez ugyancsak szubjektív és egyoldalú? 22 Hát istenem!... Igaz, meg lehetett volna kérdezni, hogy mit mond a másik fél, az illetékes tanács, de hát a Kováts Lajos-oeuvre bűvkörében a jóhiszemű újságíró ezt feleslegesnek érzi. Dehogy érzi! Többnyire eszébe sem jut, készpénznek vévén a hallottakat. Nos, egy ilyen cikket közöltünk folyóiratunk 1983/12. számában A hoppon maradt mecénásról. Persze számunkra se nem vigasz, se nem mentség, hogy a Kováts Lajos-ügyben melléfogtak mások is. Az eddig megjelent cikkekből sok mindent megtudhatunk Kováts úr életéről egy emberöltő távolából is, de egyvalami sohasem derült ki, legalábbis nem kapott egyértelmű megfogalmazást: miért nem kaphatta meg a sokat emlegetett tízmillió forintot egyik kerületi tanács sem? Ennyi a forgalmi értéke ugyanis — K. L. állítása szerint — annak a három fővárosi teleknek, melyeket Kováts úr több kerületi tanácsnak is felajánlott uszodaépítésre, illetve az úszásoktatás támogatására. Azaz, inkább csak beszélt a felajánlásról, valamint arról is, hogy milyen feltételekkel, milyen célra szánja adományát. Nos, a szóban forgó kerületi tanácsok bármelyike örömmel — és köszönettel — elfogadta volna — és elfogadná! — az adományt, de mind a mai napig sem az adományozás módja, sem célja-szándéka nem világlott ki egyértelműen. Nem jöhetett létre megegyezés, mert Kováts úr nem értékesítette ingatlanait, tehát az érte járó pénzt nem ajánlhatta, a telkeket pedig nem ajánlotta fel hivatalosan az említett tanácsok egyikének sem. És amíg ez nem történik meg, értelmetlen dolog tízmilliós felajánlásról beszélni, nagy számokkal dobálózni. S hadd szögezzük le e helyütt is: a közcélú felajánlás értékét nem csupán az adományozandó összeg nagysága adja. Továbbá: az állami szervek tiszteletben tartják az alapítványt tevő vagy az adományozó kérését, kívánságait, de e jogával nem szabad visszaélnie. Nem jöhetett létre megegyezés azért sem, mert Kováts úr helyenként teljesíthetetlen föltételeket szabott. Eleinte például ragaszkodott ahhoz, hogy a III., Szépvölgyi út 19. szám alatti telkén építsenek uszodát, ami úgyszólván lehetetlenség a 200 négyszögölnyi területen, nem szólva az építészeti előírásokról. Nem szolgálták a megegyezést Kováts úr módosító javaslatai sem, például egyik telkének „kiegészítésére", vagy tiltakozása egy másik telkének szabályozása ellen. S igen-igen disszonánsán hangzott, hogy különféle homályos megfogalmazásokban államosított papírüzleteit és egyéb ingatlanait kérte számon (vagy vissza?) az őt „tönkretevő" tanácsoktól. Minthogy csak zavart keltett azzal is — s ez talán nem is olyan jópofa dolog —, hogy maga szerkesztette „tacepaókat" ragasztott ki III. kerületi lámpaoszlopokon, a lakosság támogatását kérve teljesíthetetlen elgondolásaihoz — a kerületi tanács ellenében. Pedig volt lehetőség, nem is egy, hogy Kováts úr szándékának, eredeti célkitűzésének szellemében, reális feltételeit elfogadva, megegyezés szülessék. Készséges partnernak — és közvetítőnek — bizonyult ebben a Fővárosi Tanács is: „... arra kérjük, fontolja meg javaslatunkat, és ha ezzel egyetért, szíveskedjék közölni vetünk. Ha közben más szervezetektől elképzelésének megfelelőbb javaslatot kap, kívánjuk, hogy segítségükkel mielőbb megvalósíthassa célját. Ismételten köszönetünket fejezzük ki a közérdekű célra tett felajánlásért" — írta válaszlevelében 1982. szeptember 8-án dr. Mezei Gyula, a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztályának vezetője. Kováts úr azonban „kivonult" Budapestről (ezt megelőzően, az évek folyamán, „valamilyen okból" sem a II., sem a III., sem a XII. kerületi Tanáccsal nem tudta elfogadtatni ez idáig is megfogatatlan adományát), de azért még egy kihallgatást kért Kelemen Lajos általános elnökhelyettestől, aki egyébként segítőkészen foglalkozott és közvetített ügyében. Az elnökhelyettes érdeklődésére Kováts úr elmondotta, hogy meglevő készpénzét a Szentendrei Városi Tanácsnak adományként felajánlotta, és erről megállapodást írt alá. Elmondotta továbbá, hogy három földingatlanát kizárólag ő akarja értékesíteni, és az abból befolyó pénzt — szóbeli megállapodás alapján — ugyancsak a Szentendrei Városi Tanácsnak kívánja átadni a Papszigeten levő stranduszoda téliesítése céljából. E találkozó időpontja 1983. március I. A véglegesnek tűnő szakítás után azonban Kováts űr újra jelentkezett a fővárosban. A III. kerületi Tanács elnöke foglalkozott — ismét! — felajánlásával: ,,A III. kerületi Tanácsnak régi terve, hogy a Barátság parkban működő napközis táborunkban levő 25x12,5 méteres uszodát befedjük, ily módon ez a gyermekuszodánk az év minden szakában működhetne. így lehetővé válna, hogy kerületünk általános iskolás korú gyermekei közül növekvő számban tanulnának meg úszni. Ha ezen elképzelésünk az Ön szimpátiáját is elnyeri, úgy kérjük, hogy telkeinek értékesítéséből befolyó összeget e célra szíveskedjék felajánlani" — írta Kiss Imre tanácselnök 1983. július 12-én. Aki ismét kitért a konkrét megállapodás elől, és akinek azóta sem lehet ígéreteit komolyan venni, az nem a III. kerületi Tanács volt, mint ahogy cikkünkben írtuk, hanem Kováts úr. És itt álljunk meg egy pillanatra. Kováts Lajos deklarált szándékát nemesnek és hasznosnak tartjuk — s valahogy mégsem lett belőle semmi. Legalábbis eddig. Az ügy természeténél fogva nyilvánvaló, hogy nehezebben indult be a tanácsi gépezet, de az iratok tanúsága szerint csakhamar felgyorsult a kívánt sebességre. A megbeszéléseken a tanácsok vezetői tisztelettel, egyenrangú partnerként tárgyaltak Kováts Lajossal. De feketén-fehéren megmondták azt is, hogy mik a lehetőségek az uszodaépítésben és az úszásoktatásban, és hogy milyen segítségre volna szükségük. Kováts úr viselkedése, tájékoztatója már kevésbé volt egyértelmű, s ha jóhiszeműsége talán nem is, eljárásának korrektsége megkérdőjelezhető. A tanácsok, amelyek „akadályozták" (miben?) és „károsították" (mivel?) céljai elérésében, még rosszindulatú megnyilatkozásait sem hánytorgatták fel, jóllehet, egyik-másik kijelentése, írása, levele kimerítette a hitelrontás tényét. E kis kiegészítést kötelezőnek tartjuk a „tisztább kép" érdekében. Ha reménybeli mecénásunknak valóban az az elképzelése, amit fővárosszerte hirdetett, s azt immár felelősséggel végig is viszi, akkor ad acta kerülhetnének végre a Kováts Lajos-ügy nem éppen szívderítő iratai. Kerülhetnének... Januárban folyóiratunk főszerkesztője, Vargha Balázs kapott levelet Kováts úrtól. Ebben az egyik fénymásolt melléklettel azt igazolja, hogy 590 544 forintot befizetett a Szentendrei Városi Tanács számlájára Közérdekű pénzadomány megjelöléssel. Magában a levélben viszont — többek között — azt sejteti, hogy talán kibékül all. kerületi Tanáccsal, bár egyszer már csalódott bennük. Mit gondolhatunk ezek után? A III. kerületi Tanács válaszát várja, s most, hogy ismét meg lehetne egyezni, Kováts úr ismét retirál, s elölről kezdi — vagy folytatja? — a játékot a II. kerületi Tanáccsal. Levele befejező részében ezt olvashatjuk:,,Hatvan éven keresztül kereskedő voltam, a kereskedő hitele az adott szava, én senkit bolondítani nem kívánok". így legyen. OSZLAY ISTVÁN