Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Még itt vagyok

Feleségével és fiával 1947-ben is, elég tűrhetően. Monsieur Biemel, akkoriban egy tankönyv- és gyermekkönyvkiadónak vezető funkcionáriusa volt, megbízott különféle címlaptervek elkészítésével. Egyszer, mikor munkáért mentem hozzá, telefonon beszélt egy bizonyos Gilabert nevű férfiúval, akinek éppen azt mondta, hogy itt van nála a már említett magyar grafikusművész, és nagyon szeretné, ha valami munkát adna neki. Gilabert nagyon elutasító volt; nem akar teljesen ismeretlen művészekkel kezdeni, már sokszor ráfázott erre. De az én Biemelem annyira kötötte az ebet a karóhoz, hogy végül engedett: illusztráljak valamit a Bibliából, és vigyem el hozzá a vakáció után. Summa summárum, egy délután megcsináltam öt egész oldalas, színes illusztrációt, s Biemellel együtt elvittük a megrendelőhöz. Rögtön láttam rajta, hogy éppen ilyesmire gondolt. Megcsináltuk a szerződést, amit jóformán meg se néztem, s mint később kiderült, Gilabert eléggé át is vert anyagilag. De nekem így is horribilis összeg volt a jussomat képező másfél millió régi frank, ami megfelelt százötvenezer forintnak. A feltétel úgy hangzott, hogy csináljak száz egész oldalas illusztrációt. Menetközben ez a szám lecsökkent negyvenötre, viszont hozzájött ezerkétszáz szövegközti illusztráció is — fekete, fehér, arany színekben. Karácsonykor hozzáfogtam a munkához, és 1958 augusztusában leszállítottam a teljes anyagot. Ez a bibliaillusztrációm históriája. Ennek köszönhettem, hogy számos ismeretségre tettem szert. Többek között összebarátkoztam Marcel Souchier nyomdaigazgatóval, aki nagy szeretettel segített végig a kintlétem alatt. Olyan mértékig, hogy például a brüsszeli kiállításaimra ő vitt át rendszeresen a képeimmel együtt a saját kis kamionján. Ami pedig a Biblia utótörténetét illeti: mikor elkészült, kiállították a keresztény negyedben. A kiállítást az akkori párizsi hercegérsek nyitotta meg, s ott volt a pápai nuncius is. Később készült egy húszperces film is erről a munkámról, amit őrzök a mai napig. Nagyon jó film. Colpi vágta meg, aki később ismert rendező lett. — Bibliád hazai adaptálásáról nem volt szó? — Szó éppen volt róla, mikor hazajöttem. A legkülönfélébb, teljesen irreális ígérgetések formájában. Nem akarok most neveket említeni, hogy kik voltak a főígérgetők. Még az sem adatott meg, hogy az Ótestamentum valamelyik könyvét illusztráljam. — Ma már reménytelennek látod a helyzetet? — Teljes mértékben. — És méltánytalannak is? — Most már nem. Annyiban nem, hogy fölnőtt utánam több grafikusnemzedék, a fiatalok bizonyára a kornak megfelelőbben oldanák meg ezt a feladatot, mint én. Egyebekben nem érzem azt, hogy ennek a kiadványnak bármiféle más jövője lenne, mint hogy van, és hogy hozott nekem egyfajta presztízst. Itthon sokkal nagyobbat, mint amilyen odakint valójában volt, ezt nyugodtan állíthatom. t — De csak szakmán belül. A közönség változatlanul nem ismeri az Edition Labergerie kiadónál megjelent, minden korábbinál gazdagabban illusztrált Bibliát. — Nem is ismerheti, hiszen az ötezerből mindössze öt példány van az országban. Kósa Ferenc filmrendező mesélte nekem nyolc-tíz éve, hogy Párizsban megvette az utolsó példányok egyikét. Betette az aktatáskájába, és úgy lóbálta, hogy ne legyen feltűnő, holott hét kilót nyom a könyv. Mikor aztán rájött a vámos, hogy mi van a táskában, közölte: ő ezt nem engedi át, cenzúrára küldi. „Hogy hogy cenzúrára — dohogott Kósa —, hiszen ez egy Biblia, csak francia nyelven. „Nem érdekel, hogy milyen nyelven. Ez idegen nyelv, cenzúrára megy." „Márpedig én nem adom oda." Itt tartott a vita, mikor a tömeg már morgolódott, s kezdték sértegetni a vámost. Úgy ért véget a csetepaté, hogy az végül ráordított a filmrendezőre: „Na, vigye már azt a vacakot!" — Mikor húsz évvel ezelőtt megismertelek, együtt betegeskedtünk a G fektetőben, ahol többek között ott volt Gáli József, Palasovszky Ödön, Gyarmathy Tihamér és Nagy Sándor, a Sztálin-díjas író... Ä — Valamennyiükre emlékszem. De azt kell mondanom, hogy az a közösség, amire te célzói, ideig-óráig felmelegített ugyan, de a szellememhez nem adott hozzá semmit. — És maga a betegség? A tbc? — Kétszer voltam tébécés. 22 éves koromban, 1936-ban, nyolc hónapig feküdtem bent. 1951-ben a másik oldalam betegedett meg, kilyukadt a jobb tüdőm is. Mindkét oldalt majdnem három évig töltötték, ami nem volt kellemes állapot, de rendbe hoztak. Visszatérve az első megbetegedésre: akkoriban valóban olyan élményeim voltak a szanatóriumban, amelyek sorsszerűnek nevezhetők, s bizonyos értelemben szellemileg is hatottak rám. Együtt feküdtem többek közt Dési Huber Istvánnal, akinek félelmetes munkaereje hihetetlenül ösztönző volt, s visszaadta az életkedvem. — Dési Hubernak van a szanatóriumban egy emléktáblája, Radnóti soraival: „Sorsod ellenére voltál mester s példakép!" Ugyanott található egy mozaikkompozíció, amit te készítettél. — Tartozom annyival az igazságnak, hogy nem egyedül csináltam, én csak áttettem Vajda Lajos Önarcképét mozaikképbe, és a tervet Granasztói Szilvia realizálta. Nekem akkor még nem volt hozzá mesterségbeli előképzettségem. — Az egyik Ki kicsoda? szerint a margitszigeti Palatínus mozaikja is a te müved. — így igaz. Megvan még? Nagyon játékos fal volt, s mint ilyen, az első komoly állami munkám. Az 1967-es esztendő, amikor ez készült, számomra mindenféle tekintetben sikeres volt. Hosszas könyörgés után, akkor kaptam műtermet. Addig bele voltunk préselve egy három és fél szobás Rottenbiller utcai lakásba: három művész plusz a Vajda-hagyaték — óriási anyag. És ugyancsak ebben az évben vettek föl a képzőművészeti szövetségbe: Kassák Lajos és Korniss Dezső társaságában. Pátzay Pál barátunk, aki azóta már elhunyt, azt nyilatkozta erről, hogy soha ilyen mélyre nem süllyedt a magyar művészetpolitikai élet. Most akkor láthatod, hogy állok én Pátzayhoz és az egész Gresham-körhöz. — Akkor beszélj azokról, akiket kedvelsz. Hogyan lehetséges az, hogy ilyen hosszú távon látszólag töretlen maradt a kapcsolatod a szentendreiekkel? S egy-13 Párizs, 1958