Budapest, 1984. (22. évfolyam)
1. szám január - Kertész Péter: Még itt vagyok
általán: az európai iskola azonos-e a szentendreivel? — Azt én sem tudom, hogy azonos-e, és hogy van-e manapság szentendrei iskoja, aminek tulajdonképpen azokat a hagyományokat nevezik, amelyek valamiképpen Vajdához kötődnek, az ő konklúzióira épülnek. Ide tartozott Korniss, meg ide tartoztam én. Nem hiszem, hogy kettőnkön kívül még valaki a vajdai hagyományokból táplálkozott volna. Számomra Szentendre szellemi jellegű kontaktus és ütés is volt, amit megőriztem, és Párizsban bontottam ki igazán. így érzem én magam szentendrei művésznek, és nem úgy, hogy esztendőket vagy évtizedeket töltöttem volna el a városban, mint nagyon sokan a különféle művésztelepeken, akik hát ott éldegélnek, de semmi közük nincs a hely szelleméhez. — Hármótok közül kinek van állandó gyűjteményes kiállítása Szentendrén, ahol ez idő szerint már tizenhárom múzeum van? — Egyikünknek sincs, de be van ígérve évek óta a Vajda-múzeum. Nyomorult ötszázezer forintos tétel miatt nem mernek képeket betelepíteni abba a már évekkel ezelőtt kijelölt házba. Még Vajda Júlia életében történt a ház kijelölése, és azóta az illetékesek egymásra hárítják a felelősséget. — A hagyaték most is nálad van ? — Nem, azt megvette az állam Vajda Júliától, lényegében fillérekért. — Es most hol látható? — Sehol. Pontosabban a nyilvánosság számára három kép látható a Nemzeti Galéria tulajdonában lévő három olajfestmény és hét grafika közül. Rendeztek ugyanis egy kiállítást az úgynevezett modernek számára (Huszadik századi festészet és szobászat. — A szerk.) Mondanom sem kell, hogy ezek többé-kevésbé még mindig a Gresham kávéháziak. Három Vajda-művel szemben vagy harminc Czóbel Béla- és tucatnyi Szőnyi-kép képviseli a modern időket. Nekem három képem van kiállítva. Anna Margitnak két kis jelentéktelen képe, holott jelentékeny művész. Én ezt teljességgel abszurdumnak tartom. — Téged nem kecsegtettek állandó gyűjteményes kiállítással? — Tavalyelőtt tettek egy könnyelmű ígéretet, de én addig, amíg Vajda-múzeum nincs, hallani sem akarok róla. — Mint publicista mióta nem veszel részt a közéletben? — Évtizedek óta. Éspedig azért nem, mert a mondanivalóim kifejezésére nem igen ad lehetőséget az úgynevezett közélet. Vagy legyek állandó harcban valamivel, amit ab ovo reménytelennek ítélek? Amióta itthon vagyok, a sorsomat kétségtelenül fölfelé ívelés jellemzi. Az okát tulajdonképpen nem tudom, de ezenkívül más pozitívumot nem nagyon tudtam konstatálni. Legfeljebb, mondjuk, azt — s itt már a jövőt illetően is kétségeim vannak —, hogy beállt egy formanyelvi engedékenység a hivatalos művészetpolitika részéről. Megszűnt az absztrakt művészet támadása. És ez nagy dolog, mert így mindenféle irányzat kibontakozhat, amennyiben rajta áll... De félő, hogy ez csak átmenetileg van így, mint ahogy minden átmeneti nálunk. — írni írsz? — írni írok. A szombathelyi Életünk közli folytatásokban Életrajzi törmelékek című jegyzeteimet, amelyek állítólag a Magvetőnél könyv formában is meg fognak jelenni. Ez szanatóriumi éveim egyetlen folyamatos produkciója: amíg lehetett — partnereim megengedték — gépeltem a szobában. Ilyen betegtársam volt Rajz János, akire a legnagyobb szeretettel tudok visszaemlékezni. — Egyből gépbe írsz? — Egyből. Nem tudok már kézzel írni. — Akkor te még mindig újságíró vagy. — Úgy látszik, igen. — Kaptál valamilyen kitüntetést? — Többet is. Megkaptam a Munka Érdemrend arany fokozatát, ezután Érdemes Művész lettem, majd Kiváló Művész. Két éve fölterjesztett a Szövetség Kossuth-díjra. Nem én kaptam meg. De azért ne hidd, hogy bármilyen elégedetlenség van bennem. Sőt, inkább az az érzésem, hogy érdemeimen felül túlbecsülték a produkcióimat. — Vannak terveid? — Csak álmodozásaim vannak. Ilyen egészségi állapotban tervezni nemigen lehet. — Amikor a feleségem közvetítésével kértem tőled ezt a beszélgetést — ami régen dédelgetett vágyam volt —, azt mondtad neki, hogy nyilván a nagy művész halála előtti utolsó interjút szeretném elcsípni. Miért mondtad? — Szoktam ilyesmit mondani. Sokszor érintett meg a maga valóságában a fizikai megszűnés lehetősége, már huszonkét éves koromban lemondtak rólam, azóta is jó néhányszor. Egyébként idén leszek hetvenéves, alighanem ebből az alkalomból lesz a Műcsarnok három nagy középső termében életműkiállításom novemberben. Aminek sok értelmét nem látom, hiszen pár éve volt ugyancsak a Műcsarnokban életmű-kiállításom, és most se tudok más anyagot produkálni. Volt ugyan egy elgondolásom, és ezt közöltem is a rendező Uri Ibolyával: szeretnék csak montázst kiállítani. Erre elrémült, hogy „három ilyen hodályban csak montázst!" Legyenek ott a főműveim, mégha gyűjtőktől kell is összeszedni, ez az álláspontja. Nekem ha tíz-tizenkét olajképem maradt, amelyekről nem vagyok hajlandó lemondani semmi áron. De hadd meséljek el neked egy kis históriát az értékrendről. Annak idején volt egy képem, a Groteszk temetés. Talán emlékszel rá. Ezt eladtam egy gyűjtőnek, bizonyos Rácz István doktornak nyolcezer forintért, részletre. Tudod menynyiért vette meg tőle a Nemzeti Galéria? Százötvenezerért! — Szegény vagy? — Megélhetési forrásaim nemigen vannak, szegénynek mégse mondhatom magam, hiszen nem éhezem. De csökkentette a kezdeti nagyon jó anyagi lehetőségeimet, hogy csaknem tíz éven keresztül három családot tartottam el a szó legszorosabb értelmében: az anyámat, a fiamét és a magamét. És nem alacsony szinten. Úgyhogy most nincsenek olyan nagy tartalékaim. így aztán, amitől mindig ódzkodtam: hatvankilenc éves fejjel két galériával is kapcsolatba kerültem. Pedig ettől annak idején Párizsban végig sikerült megóvnom magam. Azelőtt a grafika volt az egzisztenciám alapja és nem a piktúra: abból megélni nem nagyon lehetett. És mire lehetett volna, az én erőim kimerültek. — Végül is mi tartja életben az embert? — Valahol van egy szellemi tartalékerő, az tart életben. Ha nem csinálom ezt a körülbelül háromszáz montázst az utolsó két évben, nem is éltem volna tovább... Az ember szelleme az, ami megtartja és tovább viszi... Még olyan fizikailag korhadt állapotban is, amilyenben én vagyok. KERTÉSZ PÉTER 14 Budapest, 1982
