Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Kertész Péter: Még itt vagyok

Még itt vagyok BESZÉLGETÉS BÁLINT ENDRÉVEL — Több hazájú ember vagy, hiszen éveket töltöttél Párizsban, eltéphetetlen kapocs köt Szentendréhez, s ha nem is jószántadból, de már évtizedek óta visszatérő betege vagy a Korányi-szanatóriumnak. Mit adtak neked ezek az állampolgárságok? — A legutolsóval kezdeném, hogy mit adott a szanatóriumi állampolgárság. Semmit tulajdonképpen, csak elvett tőlem. Nyolcadik esztendeje vagyok itt, zsinórban, és ha erre gondolok, elfog a keserűség. Töménytelen mennyiségű munkaalkalom ment veszendőbe, az időm java részét rabolta el a betegség. Ez az igazság. Festeni már nyolcadik éve nem festek, nem bírtam a terpentin és a lenolaj szagát, fulladoztam tőle, mert — mint tudod —, engem ez a nyomorult asztma és járulékos következményei kötnek gyógyintézethez ilyen hosszú idő óta. Tehát asztma, tüdőtágulás, a nagy köhögések következtében, szívgyengeség, satöbbi. Mégis, amikor tehetem, otthon fotómontázsokat csinálok és kollázsokat, ezekből már három nagy kiállításom volt: Miskolcon, Debrecenben és a Fészek Klubban. És az az érzésem, hogy ezen a területen kitaláltam valami olyan formanyelvet, ami megkülönböztet a többiektől. Hogy mit kaptam párizsi állampolgárként? Rengeteget, részben a látnivalók révén, amelyek sokértelműek, többféle rétegűek. Értem ezen, hogy maga a város hihetetlenül gazdagon tagozódó — architektúrában is. Ahány kerülete van, annyiféle, és már maga ez is nagy optikai ajándék volt az első kintlétem alkalmával. Azóta kilencszer jártam Párizsban. — Hogy tudtál közvetlenül az ellenforradalom után egyfolytában öt esztendeig párizsi lakos lenni? — Nem volt könnyű. 1957 tavaszán mentem ki pár hónapra, de valahogy úgy alakultak a körülményeim, hogy jobbnak tartottam, ha nem jövök haza. — Eszerint illegálisan voltál távol? — Tulajdonképpen igen, ha ezen azt kell érteni, hogy letettem az útlevelemet, és kértem a politikai menedékjogot. Vagyis, ha úgy tetszik, disszidens voltam. — Mi tanácsolta ezt neked? — Jobbról, balról a barátaim helyzete; egyik a másik után került süllyesztőbe, kezdve Vilt Tiborral, akit 56 után rögtön internáltak egy rövid időre. Ha most erről egyáltalán lehet beszélni, és — te vagy a szerkesztőid — nem húzzátok ki ezt a részt, akkor elmesélek egy érdekes epizódot. Én már 1960-ban kértem a hazatérési engedélyt, de kaptam a feleségemtől egy levelet meg egy személyes üzenetet, hogy eszembe ne jusson hazajönni. Ugyanis felkereste őt a szabadság-hegyi szanatóriumban — ahol távollétem alatt megbetegedett tüdejével feküdt — egy „állami bácsi", aki megmutatta a papírjait, s azzal bátorította: írja meg a férjének, nyugodtan jöjjön csak haza, nagyon megjavultak a börtönviszonyok Magyarországon. Ezek után nem maradt más, mint hogy vártam még két évet. — Es ez a két év elég garancia volt arra, hogy ne kelljen meggyőződnöd erről a „javulásról"? — Feltétlenül, miután közben kijött az amnesztiarendelet. Nem is volt semmi kellemetlenségem, sőt, megérkezésem után a szokványos kihallgatást követően sem zaklattak többé hasonló kérdésekkel. A lényeg azonban mégis csak az, hogy nekem két évembe került az a kis üzenet, ami — mondhatom — legjobbkor jött, mert a művészi evolúcióm nyomatéka pontosan arra a két évre esett, amíg még kint maradtam. — Vagyis nemcsak a honvágy gyötört? — Megmondom őszintén, nem gyötört semmiféle honvágy. Csak nagyon hiányzott a családom. Ide tartozik, ebbe a rovatba — amit megint nagy kérdőjellel mondok —, hogy nem engedték őket utánam. Négyszer vagy ötször kérte a feleségem a kivándorló útlevelet a fiammal együtt, de mindanynyiszor elutasították. Pedig nekem akkor már minden lehetőségem meglett volna, hogy azokon a nehézségeken túltegyem magam, ami minden kezdő és főleg családos művész számára szinte elkerülhetetlen Párizsban. Azért is, mert nekem hihetetlen szerencsém volt. A harmadik hét után egy mecénásra tettem szert, akinél kerek öt évig laktam ingyen, jóformán mint családtag. Dr. Citrom Pál az egyik bolondok házának volt a főorvosa, majd később a tulajdonosa, egészen az öngyilkosságáig. — Ezalatt csináltad a Jeruzsálemi Bibliát. Mondj valamit ennek a históriájáról. Annál is inkább, mert mintha még mindig nem tudnának erről itthon. — Igen, úgy tűnik, holott már a Hazugságok naplója című könyvemben írtam róla. Úgy kezdődött a dolog, hogy az első hetekben megkerestem egy távoli rokonomat, a mostanában nagyon befutott, időközben elhalt szobrásznak, Beöthy Istvánnak a feleségét, aki Osvát Ernő, anyai nagybátyám, feleségének volt unokahúga. Mondta, hogy a legjobbkor jöttem, s elvitt egy erdélyi származású szász emberhez, aki tudott magyarul Az Ady Endre utcai műtermében 1945-ben 12