Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Balázs István: Parképítők

Madas László osztozik aggodalmamban. Ő ugyan objektívebb a táj képét illetően is: — Nem lesz ez a táj csúnya a duzzasztóművel sem, csak más. És azoknak, akik a régit nem ismerték, már az lesz a természetes. Jobb lenne azért, ha nem épülne meg — teszi hozzá csendben. — Mert évszázadok által komponált harmóniába harsog majd bele, és energiát sem hozhat annyit, hogy megérné, hiszen kicsi a Duna esése. Nem szólva arról, hogy ökológiai következményei beláthatatlanok. Hogy megkérdezték-e a környék lakóit? Nálunk az ilyesminek nincsen hagyománya. Mi nem ülünk fel a kivágásra ítélt fák tetejébe, hogy megakadályozzuk halálukat. Wachau vidékén az egész ausztriai szakaszon talán a legkedvezőbb volt a Duna adottsága egy duzzasztógát építésére. Lemondtak róla, az ott lakók nem engedték. .. Mogyoró-hegy felé kapaszkodunk a Várkerti úton. — Valóságos föld alatti múzeum ez a rész — mutat körbe Madas László a Várkerten —, de csaknem a beépítés sorsára jutott. Visegrádi családoké volt ugyanis a terület. Ha pestieknek adják tovább a telkeiket, előbb-utóbb kijárták volna az építési engedélyt. Isteni szerencse, hogy felvásárolhattuk. így lett a miénk, és megmaradt ligetes erdőnek a Sibrik-domb is. De ez már kemény csatánkba került... Egy dorogi bányamérnöknek volt rajta telke, aki megígérte — sajnos, nem kértünk róla írást —, hogy nekünk adja el. Felkereste azonban egy társaság, és letett 200 ezer előleget. Nekik tehát volt írásuk, nekünk nem. Mégsem nyugodtunk bele a dologba. Pert indítottunk. Ahogy az várható volt, el is vesztettük első, majd másodfokon. Aztán az utolsó tárgyalás előtt Antalffy Gyula dörgedelmes cikket írt a Magyar Nemzetbe Harc a római hagyatékért címmel. A Legfelsőbb Bíróság mellénk állt. Megvehettük a Sibriket. De ellenfeleink nem adták fel. Egy gyerekkel írattak levelet a Kádár-titkárságra, valami olyasmit, hogy „Kedves Kádár bácsi, rossz a tüdőm, asztmás vagyok, de azok a csúnya erdész bácsik nem engedik, hogy meggyógyuljak ..." Csak azt nem tudták — amit én szakértői véleménnyel voltam kénytelen igazolni —, hogy Visegrád klímája sokféle betegséget gyógyít, az asztmára azonban éppen hogy káros... — Mindig ilyen győzedelmes u parkerdészeti szemlélet? — Ugyan... Van egy német szó: zerhauen, azaz tönkreépíteni. Nem egy helyen tönkreépítették már a tájat. Dunabogdány határában, a Váci rév és Tahitótfalu között zártkertekkel fűzik el a sziget derekát. Ha kapunk rá pénzt, ha a községi tanácsok is mellénk állnak, felvásárolunk, ha nem, nem tehetünk semmit. De nem is apróbbnagyobb felvásárlásokkal kellett volna rendezni ezt a dolgot. Ki kellett volna jelölni a táj legszebb részeit, ezeket kisajátítani, a többit odaadni. Nálunk jobbára fordítva történt... Ezt a területet — mutat egy országos nagyvállalat büszke, de ide nem illő üdülője felé — annak idején tizenhétezerért megvehettük volna. Most itt áll a fellegvár miliőjében. Ha akkor megkapjuk rá a pénzt — én is kölcsönöztem volna, ha lett volna miből —, megmarad ligetes tájnak... Behemót munkagép közeleg az úton, nyergében vállas fiatalember. Az igazgató számára is — csakúgy mint a parkerdőgazdaság többi fiatal munkatársának — „Laci bácsi". A géppel félreáll, beül a kocsinkba, s felkísér bennünket Mogyoróhegyre, ahol az országnak talán legszebb kirándulóközpontját, üdülőparadicsomát alakították ki. A fiatalember, Felbert Mihály — a visegrádi erdészet kerületvezetője — itt is lakik. Mégpedig egy olyan hajlékban, amely mesekönyv lapjaira kívánkozik. Micsoda ajándék a Felbert-csemetéknek meg Magyar Károlyék gyerekeinek (Magyarék a jurtatábort vezetik, Tiszavasvárról ideszármazott tanárok), hogy madárdalos, őzek, szarvasok járta összkomfortban cseperedhetnek fel, olyan házakban, épületek között, amelyek fából rótt íveikkel, díszeikkel nem betolakodóként, hanem a természet részeként állnak a hegytetőn. Ebben a stílusban épült az étterem, a vécék, mosdók is. Fából faragták a tisztás gyermekjátékait. Odább, egy karámban vaddisznó, szarvastehén és lovacska ropogtatja az abrakot. A jurtatáborban üdülő gyerekeket lovaglásra, íjászatra tanítják, evezni viszik őket a Dunára. (A táborozásokat a Natours szervezi.) — A százhúszmilliót — ennyibe került Mogyoró-hegy — az Országos Idegenforgalmi Hivatal pályázatán nyertük el — magyarázza Madas László.—A telek megvásárlására Pest megye adott hatmilliót, mert ez is magánterület volt. Az épületeket Makovecz Imre tervezte. Húsz évig fektetgették a terveit egy tervezővállalatnál, mielőtt belépett hozzánk. A területet csatornáztuk, csak azután építették meg Visegrádon is a szennyvízelvezetést, mondván: mégsem járja, hogy a hegyen már van, a községben meg nincs. Az áramot földkábel hozza, mert a villanypóznák sokat rontanának a tájon. A tisztáson lovaglásra várakozik egy iskoláscsoport. Madas László feléjük int: — Messziről látni, hogy az Alföldről jöttek. Fegyelmezettek, nem tudnak betelni a tájjal. A pesti gyerekek már a második napon unatkoznak, bekapcsolják a magnót és .. . elkezdik bosszantani egymást. Kérdezem az igazgatót, mi tart az itt eltöltött harminchárom év legnagyobb sikerének, s ha pár évre előretekint, mit szeretne elérni. Azt mondja: — A legnagyobb siker, hogy legalább, mi, erdészek, „parkerdészek" nem rontottunk a tájon. És meg szeretném még érni, hogy az emberek ne dobálják el, amit a hátizsákjukban hazavihetnének .. . Kívánjuk, így legyen. BALÁZS ISTVÁN A lepencei fafeldolgozó 13