Budapest, 1984. (22. évfolyam)
1. szám január - Balázs István: Parképítők
Elvittem a diákat a szakszervezet főtitkárához. Nehéz volt hozzá bejutni, de becsületére legyen mondva, megígérte: ez a majális nem fog megismétlődni. ígéretét be is tartotta. A síházban prospektusokat kapok a Natoursról meg a Dunakanyarról. Gémes Károly egy kerekes valamit is az asztalra helyez, be is mutatja: ez a gyepsí, más néven a rolka. Mi tagadás, nem lettem okosabb. Magyarázza: — A téli síidény még ideális hóviszonyok esetén is néhány hét csupán. Ez csak ráfizetéses lehet, nem hozhatja be a felvonó üzemeltetési és fenntartási költségeit meg a gyep felújítását. De nyaranta is hasznot hajthatna a lejtő... Ráadásul olyan sport űzhető rajta, ami alig veszi igénybe a gyepet. A gyepsí technikája majdnem azonos a sízésével. Nem drágább, mint a léc, síruha sem kell hozzá. Nagyon bízunk az elterjedésében. Maga a pályafenntartás, persze, továbbra sem lesz üzlet, a gyepsí gyártása és eladása azonban már az lehet. Egy osztrák céggel közösen fogunk hozzá... Visegrád felé tartunk, a gyönyörűséges pilisi úton, amelyet zárt, erdészeti útból alakítottak át autóúttá Szentendre és a hajdani királyi székhely között. Madas László kedvtelve mutogatja az útszéli esővíz-lefolyókat, az út „elegáns" kanyarait, mondván, hogy mindez saját kivitelezés, egy útépítő cégnek nem lett volna érzéke efféle finomságokra. Ez az út tehermentesíti a régit, átvezeti a turistát eleddig kevéssé látogatott pilisi tájakon. — Azért a hétvégeken manapság is gyakori a lépésben haladás a Duna menti főútvonalakon. — Hál' istennek, hogy így van! — kapom a meglepő választ s rögtön a magyarázatot. — Nem árt, ha van egy kis torlódás, mert ez azt jelenti, hogy működik a szelep, visszatartja azokat, akik egy óra alatt szeretnének hazaérni. Van olyan vélemény is — teszi hozzá (ezt is itt hallom először) —, hogy a Balaton egyik gyilkosa éppen a sztráda, mert lehetővé tette százezreknek, hogy egy óra alatt lejussanak. — Most tehát optimálisnak ítéli a Dunakanyar telítettségét? — Többé-kevésbé, bár ezt elég nehéz megítélni. A telítettség egyik mércéje lehet, hogy elfogadható rend van-e. S én úgy látom, hogy nagyjából igen. A pilisszentlászlói újdonatúj csárdában mindenesetre rend van. Tiszták a terítők, csillog-villog a völgy ölén nyugvó falucskára tekintő panorámaablak. — Aztán a vécé is ragyogjon ám! — fordul a tulaj felé Madas László. Majd kifaggatja, hogy s mint megy az üzlet. — Netán ez is parkerdői érdekeltség? — Tőkerészesek nem vagyunk ugyan, de a tulaj — helybeli vállalkozó — tőlünk kért területet. Csakis bérbe adjuk — kötöttük ki —, és csakis addig, amíg nem lesz belőle kricsmi. Amíg jól főznek, és tiszta lesz a vécé. De a Silvanus telkét sem adtuk el a vállalatnak. Ha eladtuk volna, elvesztettük volna a jogot még a baráti figyelmeztetésre is, hogy tartsák rendben, tisztán a házuk tájékát. Aligha kínálkozik jobb terep rá, hogy megkérdezzem: — Mit nyert a Pilis, a Dunakanyar a szabadabb magánkezdeményezés által? — Van néhány színvonalas vállalkozás. Ilyen például a tahi hídfőnél, a hídépítés valamikori felvonulási területén létesített kemping. Siralmas állapotban volt az a rész, tele szeméttel, ottfelejtett mázsás vasakkal. Ma meg? Érdemes megnézni! Úgy általában azonban nem vagyok megelégedve. Sok még a kihasználatlan lehetőség. Különösen penziók kellenének, jó színvonalú fizetővendég-szolgálat Dömösön, Dunabogdányban, Visegrádon vagy itt, Szentlászlón, ahol egyetlenegy szobát sem hirdet az idegenforgalom. — És a turistaházak? — Próbálkoztunk szerződéses üzemeltetéssel, de csakhamar kiderült: nem arra valók. A turistaházakat vagy fenntartjuk altruista módon, vagy be kell őket zárni... Tovább, Visegrád felé... Erdei munkásokkal, útkarbantartókkal találkozunk. Madas László név szerint üdvözli mindegyiket. — Igaz, ezerkétszázán vagyunk, de háromnegyed részük törzsgárdatag, nekem pedig volt több mint harminc évem, hogy megismerjem őket. Az igazgató „Hogy van Jani bátyám"mal köszön rá a lepencei strand úszómesterére is, aki oly szépen válaszol, hogy Madas többször visszaidézi még a nap folyamán: Azt mondja: „Köszönöm jól! Élvezem a boldog embereket ..." És véletlen-e vagy sem — Madas stábjában nem ő az egyetlen szép szavú öreg. Egy órával később, a mogyoró-hegyi kemping kapusától azt kérdi a főnök, hogy viselték magukat az épp sátrat bontó pesti egyetemisták. Az ősz portás így fűzte a szót szép, fehér bajusza alatt: „Hogy hogyan viselkedtek? Úgy cirka és bazilika között. Ha én nem köszönök, ők nem köszönnek vissza..." A népi humor nyilván nem volt felvételi követelmény. Ám — amint megtudtam —, a kapus — nyugdíjas agronómus — négy nyelven beszél. De még Lepencén vagyunk, ahol — bár hétköznap van — a „boldog emberek" hömpölyögnek fel s alá a lépcsőkön: a hegy oldalába települt strand csodálatos panorámát nyújt. Nehéz elképzelni, de tény, hogy ünnepnapokon még nagyobb a zsúfoltság. — Igaz, máshol is bukkanhattunk volna termálvízre — például bent, a községben is. Volt, aki az ottani telepítésért szurkolt. Én azonban mindvégig amellett kardoskodtam: ne árasszuk el Visegrád belsejét turistákkal. A szélen legyenek az attrakciók : Nagy villámon, Mogyoró-hegyen, Lepencén. — Azonban itt is, mintha a kívánatosnál nagyobb lenne a látogatottság... — Ennek a tájnak az a pechje, hogy éppen azóta, mióta kiépült a termálfúrdőlánc — Szentendre, Leányfalu, Visegrád, Esztergom —, annyira elszennyeződött a Duna, hogy alkalmatlanná vált a fürdésre. Sokan mondják: kéne még két medence Lepencére. Ettől azonban nem lenne kisebb a zsufi. Csak a dunai strandok füzére hozna enyhülést, mert most azok is a termálfürdőkbe mennek, akik jobban kedvelik a folyópartot. Egyébként kezdek reménykedni: az utóbbi egy-két esztendőben mintha tisztulna a Duna. Nézem a tájat, Európa egyik legszebbikét. Fürdőzőket képzelek a partra, színes napernyőket, a vízre nálunk még kevéssé ismert folyami vitorlásokat. Aztán egy makettet vetítek Nagymaros elé, mely mellett eltörpül vitorlás és napernyő, partmenti vendéglő és a Salamon-torony. 10 A gyepsí nem teszi tönkre a füvet Rezes Molnár Eszter felvételei
