Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Silló-Seidl György: Orvosok és kontárok

vosi tapasztalatokat gyűjteni, a sebészettel. Vissza kell tehát mennem az alapokhoz. Újra kell kezdenem az átlagos orvosi gyakorlatnál. Medgyesi Zoltán alorvos át szokott járni az „Irgalomházba", a San Marco utcai kisegítő kórházba, s többször magával vitt a kisebb műtétekhez. Az „Irgalomházban" alapítványos ágyak voltak gyógyíthatatlan betegek részére. Születésük óta bénákat, csontelváltozásos és szellemileg visszamaradott betegeket ápoltak ott az apácák. Az ostrom alatt a betegek egy része elpusztult, más részük ismeretlen oknál fogva eltűnt. Helyüket, így hozta a szükség, „közönséges" betegekkel töltötték be. Vérkeringési zavarokban szenvedőktől epehólyag-gyulladásosokig, általában belgyógyászati betegeket vett fel a főorvos, Czirbesz László, aki édesapám iskolatársa volt. Egyszerű, mondhatnám komplikációmentes eseteket, vagyis „nekem valókat". Kérésemre, minden további nélkül ott tartott. Ez a választásom még két okból is szerencsés volt. Egyrészt az „Irgalomházban" igen jól főztek, önellátók lévén: a kertben zöldség termett és gyümölcs, azonfelül állatokat is tartottak. Másrészt ide menekültek a környék fiatal lányai a zaklatások elől. Mondanom sem kell, szívesen játszottam a „lovagot". De kapcsoljuk ki az utóbbi „mellékes" tényt, különösképpen, miután hamarosan elkezdődtek az egyetemi előadások, és az időmet ez bizony lekötötte, Óbudáról naponta bejárni az időben szinte kalandszámba ment. Azt hiszem, többször mentem gyalog, mint villamossal. A kémia, fizika korántsem volt olyan érdekes, mint a kórházi munka. Anatómiából is sokáig csak elméleti előadásokat hallgattunk, mert bár paradoxul hangzik, de nem volt hulla, amin tanulhattunk volna. Kezdtem tehát lassan mellőzni az előadásokat, s csak akkor jártam be, amikor katalógusolvasás fenyegetett. Azonfelül igen jó alkalmam kínálkozott a „valódi" orvosi kiképzésre. Az I.számú sebészeti klinika fiatal műtőnövendéke, Sándor Jenő Óbudán rekedt. No, nem véletlenül, hanem mert a menyasszonya közelében akart lenni. Gabika pedig az „irgalomházi" nőkoszorúhoz tartozott. Az ő révén ismertem meg Jenőt. Jenőt sokan hívták a különböző lesegítő kórházakba operálni. O pedig szívesen ment, noha minden „séta" veszedelemmel járt. Gránátok csapódtak be vagy robbantak fel az utcákon, ha az ember beléjük botlott, azonfelül jöttek a vetkőztetők. Az orvost — mondta Jenő — ez sem gátolhatja hivatása teljesítésében. Al amúgy is kevés orvos közül alig akadt, aki hasonlóképpen gondolkozott volna. A szakorvosok bennmaradtak a kórházakban vagy a rendelőjükben. Nem mentek betegeket látogatni, kezelni, helyüket az álorvosok töltötték be. Voltak villanyszerelők, diákok, kőműveslegények, sőt, még jazzdobos is, akik „beugrottak" az orvos szerepébe. S a betegek még hálásak is voltak nekik. A másik segédkórházban, a „Lujza" tanítóképzőben, a Szentlélek téren, ezek az „orvos urak" egész orvosi kart alkottak. Hogy senki se jöhessen rá, hogy nincs diplomájuk — ez volt a legszebb —, nem engedtek be a „Lujzába" valódi orvost. Arra a szemtelenségre vetemedtek, hogy egyszer, amikor Sándor Jenőnek egy medikus lábát kellett volna sürgősen amputálnia, aki gránátba lépett, engedélyt kellett tőlük kérnie. Az álorvosok először tanácskoztak, majd kezdték vizsgáztatni Jenőt, hogy valóban orvos-e, nehogy „illetéktelen" férkőzzék közéjük. Jenőben forrt a méreg erre a szemtelenségre. Az urak végül is „beleegyeztek" a műtétbe, mondván: „Majd ott leszünk, és ellenőrizzük, hogy minden rendben megy-e." Nem tudtak sokáig ellenőrizni, mert mikor Jenő a műtétnél odaért, hogy az alszár főütőerét lekösse, mielőtt lekötötte volna, egy másodpercre levette az érről az érfogót. A kiáradó vér elárasztotta az ott kotnyeleskedő „ellenőrök" arcát, akik vértől vakon kirohantak, és soha többé nem jöttek vissza. Jenő viccelő-tanító modora nagyon tetszett nek^m. A kollégáknak kevésbé. Ók a „jövevényben", az Óbudára szakadtban tehetséges és ezért veszedelmes konkurrenst láttak. Hamar felismerték, hogy az a néhány tehetős beteg, aki még akad, Jenőhöz fog fordulni. Ezért kezdték a konzíliumoknál mellőzni, és nem adtak neki lehetőséget az operálásra. Mit volt mit tennie, utána kellett néznie valami kórházi lehetőségnek. Az „Irgalomházzal" szemben volt a „Jó Pásztor" zárda. Ezt is apácák vezették. Tulaj -donképen lány-javítóintézet volt, olyan, mint a fiúknak A-szód. Elítélt fiatalkorú lányok kerültek az intézetbe, hogy büntetésüket letöltsék. Közben szakmát tanulhattak, azaz átképezték őket abban a hiú reményben, hogy a jövőben nem lesznek tolvajok meg utcalányok. Ebben az établissement-ban sikerült Jenőnek rávennie a főnökséget, hogy az egyik üres pavilont átadják neki mint kórházat. Hamarosan megkapta a magánklinikai engedélyt. Ide jártak operálni ma már neves orvosok, Verebély, Galambos, Remenák, Köves, Váczy, hogy csak néhány nevet említsek. Sándor Jenőnek éjjel-nappal ott kellett ülnie. Ezenfelül aszszisztensre is szüksége volt, meg valakire, aki a műtétek alatt a „parton áll", vagyis aki szükség esetén bead egy injekciót, beöltözteti az operálókat, kézhez adja a kötözőanyagot, beállítja a műtőlámpát. Ez a samesz én lettem, s így tanultam meg az orvoskodás alapjait. Amit az egyetemen kellett volna tanítani, s aminek a megtanulása a kész orvosnak több évébe kerül, azt én egyetemi éveim elején elsajátítottam. Megfigyeléssel tanultam, s ez egyenesen megfizethetetlen volt. Ez vonatkozott a kollégák orvosi működésére, de emberi magatartásukra szintén. Hadd mondjak el két példát. K.L. szülész remekül bridzselt, akárcsak a klinikai röntgen- és laboratóriumi munkákat elvégző későbbi orvostábornok, Merényi-Scholtz Gusztáv, de mint orvos igen közepes volt. Egyik napon behozott egy ikerszülést. Csámcsogtam az örömtől, hogy ilyen fiatalon, ilyen ritka szülést láthatok. Örömöm hamarosan csalódássá változott. Az első gyerek holtan jött a világra. Erősen súlyon aluli volt, magyarázta K.L. A második azonban élt, a szíve működött, de nem lélegzett. Az akkori tanítás szerint, miután a hideg-meleg vizes fürdők és a gyógyszerek nem segítettek, K.L. elkezdte az ún. Schultzeféle lóbálást. Ez azt jelentette, hogy két kezével megfogta a csecsemő mellkasát, és váltakozva néhányszor a feje fölött, majd a szétterpesztett lába között lóbálta. Amint egyszer a feje fölül előrehajolt, hogy alul folytassa az eljárást, a csecsemő kicsúszott a kezéből, végigcsúszott a kövezeten, egészen az ajtóig, ahol a feje nagyott koppant. „Semmi baj — exkuzálta magát K.L. —, úgyis meghalt volna". Mi Jenővel csak hápogni tudtunk, de segíteni már nem. Ettől kezdve K.L.-nek minden mozdulatát árgus szemekkel figyeltük. S a legközelebbi szülésnél, amely majdnem megint rendkívüli módon ért véget, Jenő a sarkára állt. Az eset 1946-ban történt. Egy jómódú edénykereskedő felesége négy héttel túl volt a várható szülési terminuson. A többszöri művi szülésmegindítás nem vezetett sikerre. A leendő mama igazi Brunhildaalak volt. A gyereket is óriásinak ítéltük meg, nyilván azért nem indult meg a szülés magától. Élő gyereket csak császármetszéssel nyerhettünk volna, de K.L. nem tudott operálni. Ezért Jenő azt proponálta K.L.-nek, hogy hívjunk ki a klinikáról valakit, aki elvégzi a 13 A kórház a háború után MTI Fotó