Budapest, 1984. (22. évfolyam)

3. szám március - Tandori Dezső verse

„császárt". Ez azt jelentette volna, hogy K.L. elesik a várható magas honoráriumtól. Hallani sem akart tehát a császárról. „Inkább darabokban hozom ki a gyereket" — mondta. ,,A császár veszedelmes, meghalhat az anya" — érvelt. Hogy a darabolóműtét éppen olyan veszedelmes, arról nem beszélt. Ez volt életem első etikai harca. Amit az esetből tanultam, annak kamatait még ma is élvezem. Jenő beszélt a szülőkkel, akik szabad kezet adtak neki. „Salus aegrotae suprema lex esto" — hangoztatta nekem. „Sohasem szabad az anyagiakat az erkölcsi értékek fölé helyezni, sem a kolléga ún. becsületét, amit egyesek orvosi tekintélynek neveznek." Jenó felhívta Váczy Lacit, az I.számú női klinika tanársegédét, aki jött, megcsászározta az asszonyt, és kiemelte belőle a hét és fél kilós élő kisfiút. Azóta sem láttam nagyobb magzatot. K.L. dühében csak a bajuszát tudta harapdálni, de tenni semmit sem tehetett. A műtét alatt nyilván drukkolt, hogy igaza legyen, és az anya ne élje túl a császárt. Kétségtelen, nem sok hiányzott ahhoz, hogy igaza legyen. Ám a beteg szerencséjére, a szülésznek Jenő személyében sebész segédkezett, s amit akkor tapasztaltam, egy életre meggyőzött arról, hogy sebészeti kiképzés nélkül nincs jó nögyógyász-operateur. E tapasztalatomat később átvittem a gyakorlatba, s kitanultam mindkét szakmát. A műtét közben az történt ugyanis, hogy az óriási csecsemő kiemelésekor a méh sebe továbbrepedt, és a jobb oldali főütőér átszakadt. Á has pillanatok alatt tele lett vérrel. Már minden tampon és törlő elhasználódott, a szülész még mindig nem találta a vérzés forrását. Vérátömlesztésről akkoriban még szó sem lehetett, s bizony nagyon úgy nézett ki, hogy az asszony elveszett. Abban a rettenetes kapkodásban csak egy ember őrizte meg hidegvérét: Jenő. A műtétek íratlan törvényei értelmében az asszisztensnek nincs joga „beleoperálni" az esetbe, vagy akár csak bele is szólni, erről kollégáim napokat tudnának mesélni. Jenő ezt a szokást is semmibe vette. Hüvelyk- és mutatóujjával belenyúlt a hasba, megkereste a pulzáló vérzést, két ujjával összenyomta az artériát, kért egy érszorítót, rátette, s a vér-14 zés abbamaradt. A beteg pedig a nyolcadik napon egészségesen hagyta el a klinikát, csecsemőstül. A véres valóság mellett a humor sem szorult háttérbe. Az egyik szülő nő 22 éves férjét, ki szintén az álorvosok közé tartozott, a következőképpen „vicceltük" meg. Bebeszéltük az együgyűnek, hogy 1945 óta más erkölcsök uralkodnak a kórházakban. Az emancipáció odáig terjedt, hogy a férfinak át kell vállalnia valamit a felesége szülési fájdalmaiból, akárcsak néhány afrikai törzsnél. Vagyis: felkötöztük Lacit a műtőasztalra, melléálltunk egy nagy gipszvágó ollóval meg fogókkal, s azt mondtuk neki, hogy ha a felesége jajgatását halljuk (ami persze lehetetlen volt, mert a szülőszoba a pavilon másik végén volt), akkor, sajnos, őt is részesítenünk kell fájdalomban. Roppantul mulattunk magunkban a remek viccen. A vicc a kórházban, még ha gorombának látszik is, nem más, mint a belső feszültség levezetése, mely humor nélkül nem megy. A száraz, fanyar, közömbös sebész éppoly kevéssé lehet jó a szakmájában, mint a lámpaláz nélküli színész. Jenő nemcsak dolgoztatott, hanem tanított is. Mindent, amit csináltam, meg kellett magyaráznom. Addig nem segédkezhettem műtétnél, amíg a megfelelő régió anatómiáját nem tudtam. Jenó pedig kikérdezett. A „paukolásból" effektív hasznom is származott. Bonctani szigorlaton Kiss Ferenc a „tricus Halleri"-t kérdezte, véletlenül, amelyet Jenőnek szinte naponta fel kellett mondanom. A „lányoknak", vagyis az elítélteknek egészségügyi előadásokat tartottunk a „Jó Pásztor" zárdában. 22 évesen veszedelmesnek látszott a „magas feszültséggel" játszani. De megtanultam, hogyan lehet három lépést tartani a beteg és az orvos között. Noha kollégáimnak, főleg a nőgyógyászoknak, sorra okoztak gondot a kezelésre jövő betegek, nekem nem, mert megtanultam jó korán, hogy a beteg az beteg, nemére és szépségére való tekintet nélkül. Hamarosan újabb lehetőség nyílott előttem a Postás Kórház urológiáján. Ott harmadéves koromban már rendes segédorvosi állást töltöttem be. Ezzel új korszak kezdődött az életemben. SILLÓ-SEIDL GYÖRGY TANDORI DEZSŐ: Egy városjáró följegyzései Szép Ernőnek Nem az új tavasz illatos dzsungele, ahol eltűnök nap mint nap délelőtt, nem is agyon-nyűtt, lábon únt park, épp csak az alkalmi távozásra, visszatérésre, mely a legcélszerűbb alkalmas célhely, helyezkedés nélkül beszállnak a nagy égi labdák, az órák, ki se kell emelkedni. így lehet befordulni az Ó utcán, szertelenül akár, s a kutyakellék bolt táblája, az IDE ÉN IS BEJÖHETEK nagy elvágyódást nem kelt, hiszen harminc éve itt az első kalapom készült, egy utcával odébb; merre a padok már! örömest s önként megyek át az Alagúton, tanintézettelen. Puha anyagból, az új évben, mikor lesz megint anyag, el fog készülni az új rendelt kalap, világos színű. A szűkebb régiben érek az Opera elé, és gondolkodom, bevegyem-e magam a Kazinczy, a Wesselényi nevekkel jelezhető negyedbe, nyolcadba, nézzem-e a könyves boltot hirdető táblát, gyümölcsöt, retket és paprikát fontoljak, majd mégis üres szatyorral haladjak tovább, és a Madách madárboltjában kölest, kalitkaaljat, szépiát, hangyabáb kis zacskókat és lisztkukacot már mindenképp vegyek ellátmányul, az Intercontinental mögött fagyott vagy friss taposófüvek közt válasszak, és könnyű rezgők kifakuló csomagait rángassam ki kesztyűsen — ? Nem kérdés. Suhintás hallatszik meg, és a falevelek az úton megfutnak, oly iram perdíti őket, mint ha e percben máris el akarna e világról tűnni mind. Esőköpeny nem zörög tédemnél, mint dühödt hideg zászló; széles peremű kalap perdül meg a fejemen, de csak egy utcai padra ül le, nem ülnek rá ások, bések, cések. így vagyok, meg . . .