Budapest, 1984. (22. évfolyam)

1. szám január - Balázs István: Parképítők

Parképítők A Szervezési és Vezetési Tudományos Társaság egyik ülésén egy „öreg erdész" szólt hozzá az elhangzottakhoz. Az előadó dr. Madas László volt, a Pilisi Parkerdőgazdaság igazgatója, a téma pedig: Kreativitás és innováció a Pilisi Parkerdőgazdaságban. Az „öreg erdész" valahogy így fogalmazott: „Madas elvtársék valóban új utakon jártak, a kreativitás és az innováció egész munkájukat át kellett hogy hassa. Mert évszázadokon keresztül zárt társaság volt az erdészeké. A kérdés az kellett hogy legyen: hogyan lehet nyitni? Hogy lehet az erdőőrből házigazda? Hogy is van ez? Akiket idáig nem szerettünk — a turistákat, kirándulókat, akiktől féltettük erdeinket —, most be kell fogadnunk?" Harmincötezer hektárnyi a Pilisi Parkerdőgazdaság területe, ebből 4200 hektár fekszik a főváros határain belül. Ám a fennmaradó nagyobb hányad sem közömbös a budapestiek számára. A budai és pilisi hegyvidéket a főváros tüdejének tartják, az uralkodó széljárás e vidék erdeiből öblíti-öblítgeti a telefüstölt katlant. Hétszáz kilométernyi jelzett útját többnyire fővárosi turisták tapossák. Esztergom, Szentendre, Visegrád, Dobogókő kedvelt hétvégi úticélok. A Dunakanyar nyaralói a balatoniakkal vetekednek. 1950 óta Madas László az erdész-gazdája e roppant értékű területnek. Habitusának, természetének ugyancsak ellentmondana, ha — egyébként érdekfeszítő — előadását formálnám át interjúvá, netán irodájában beszélgetnénk. Nem mintha lett volna választásom. Ő maga ajánlotta, hogy járjuk be birodalmának néhány szegletét. Valami azonban — mintegy a terepen élő embert jellemzendő — idekívánkozik előadásából. „Én a kreativitást látom abban is, hogy egyik ácsunk olyan görbe fát faragott paddá, amely követte az ösvény ívét." Szinte magam előtt látom némely tudorok homlokráncolását: hogyan lehet ezt a szentséget, ezt a csodaszert így profanizálni! (Mert a kreativitástól — szebben mondva : találékonyságtól, ötletességtől — mintha csak licencekben, találmányokban, exportképességben megjelenő eredményeket várnánk.) De kissé elkanyarodtunk a parkerdőtől. Madas Lászlóval kora délelőtt találkoztunk a Batthyány téren. Öltönyösen, nyakkendősen int ki a kocsiból, sejthetően volt már Pesten jelenése. — Az Országos Műemléki Felügyelőségtőljövök — mentegetődzik a pár perces késés miatt. — A visegrádi Fellegvár állagmegőrzési munkálatairól tárgyaltunk, meg a pilisszentkereszti ciszter kolostor ásatásáról. (Ez utóbbi, ahogy kiérzik szavai lendületéből, különösen közel állhat a szívéhez.) Az eddig ismert lelegkeletibb műremeke a francia gótikának. Hajója Mátyás-templom nagyságú. Villard de Honnecourt tervezte. Gerevich László tárta fel, majd visszatemették. Meg kell nyerni az érdekelteket a végső feltárásra, konzerválásra. — Nem éppen erdészi gondok... — A mi területünkön van, kell hogy érdekeljen. Új látványosság, vonzó úticél lehetne belőle. Igaz, nem erdészi gond, ám „parkerdészinek" már nevezhetnénk. Amióta parkerdőként működünk — máig is egyetlenként az országban —, közjóléti szerepet is betöltünk, sokkal színesebb lett a szakma, belefér a régészet, az idegenforgalom is. Talán meglepő, ha elmondom: húsz technikusunk és mérnökünk tett idegenvezetői vizsgát. — Ugyanakkor termelő gazdaságként is működnek. .. — Termelési értékünk 300 millió. Visegrádi erdészetünkben országos bemutató volt nemrégiben a korszerű, gépesített fakitermelésről, fafeldolgozásról. Lepencei fafeldolgozónk 100 millió forintot hoz. A különféle deszkáktól, lécektől a Hilton különtermeinek kényes famunkáiig terjed tevékenységünk skálája. Budapest zöldövezetében ötévenként ezer hektár új erdőt kell telepítenünk. Ezt egyre nehezebb teljesíteni, mert kevés a szabad terület. Jobbára a pesti oldalon dolgozunk, átveszünk ottani téeszektől rossz földeket, betelepítjük, öt évig gondozzuk, majd visszaadjuk gazdáiknak parkerdőként. Árra, ami nem erdőgazdasági feladat, költségvetési támogatást kapunk. Közjóléti célokra több milliót fordíthatunk évente. Mindez még útközben hangzik el, valahol az Istenhegyi út magasságában. Madas László erdészszemmel fürkészi a tájat, azaz a társasházak, villák sűrű egymásutánját. — A lakótelkek a hegygerincekig kúsznak. Már a Hármashatár-hegy is egyre sűrűbben beépül. És az építők mit tesznek? Akkurátusan letisztogatják a telküket, kivágják a fákat. Aztán persze fásítanak is, ha kész a ház — csemetékkel. Mi, erdészek merőben másként gondolkozunk. Nekünk 30—40 évre kell vissza- és előre tekintenünk, egy-egy erdősítés több évtizeddel ezelőtt tevékenykedett erdészek munkájáról vall, és név szerint dicsérhetjük vagy csepülhetjük a kollégákat, mert az egyes erdőrészek a telepítők nevét viselik. — Előrenézni egy emberöltőnyi idővel... De jó hallani ezt manapság! Az erdészek eszerint optimista emberek? — Nem optimizmus ez, felelősség a jövőért — válaszolja Madas László, immár első úticélunkhoz, a normafai síházhoz érkezvén. — Jon nekem Laci bácsi egy pezsgővel! — fogadja főnökét Gémesi Kárólv. a Natours utazási iroda vezetője. Ez a vállalkozás a Pilisi Parkerdőgazdaságé. Gyermekturizmusra, az ország természetvédelmi területeire vezető túrákra szakosodott. A pezsgőt Madas László arra a napra ígérte, amikor a még igencsak kezdőnek számító Natours elkönyveli az első valutabevételét. Hogy miért szervez egy erdőgazdaság utazási irodát? — kérdezhetnénk. A válasz egyszerű. Hátha nemcsak vihet, hanem hozhat is pénzt az a sokat emlegetett „közjóléti szerep". Emellett Madasék üzemvitelének egyik sarkalatos elve is ezt diktálja: területünk minél több dolgában vegyünk részt, minden mozgáson tartsuk rajta a szemünket, mert csak így valósulhat meg az a bizonyos erdészi életbölcsesség, az emberöltővel előre gondolkodás. A harminc évnél alig idősebb Gémesi Károly pályája pontosan fordítottja az idegenforgalmat tanuló erdészekének. O az idegenforgalomból indult, most pedig szakértő erdészként magyarázza: — A normafai sípályák talaját körülbelül hatvan öreg fa gyökérzete tartotta. Ezért igen érzékenyen érintett bennünket, hogy húszat ki kellett vágni közülük. Tönkretette őket a gépkocsiforgalom, a kipufogó gáz, a sós latyak. Polyák Ferenc szobrokat faragott belőlük, eladtuk őket. Korántsem bevételt várva, sokkal inkább azért, hogy felhívjuk a figyelmet az itteni aggasztó állapotokra. A megoldás az volna, ha a forgalmat a pályák alján vezető útra terelnék, a fenti kanyarból pedig teljesen kitiltanák az autókat, és ott építenék meg a főváros második libegőjét. — Biztatják önöket? — Magunkat biztatjuk — válaszolja kesernyés mosollyal, és sorolja tovább a bajokat. — Ez az egyetlen ismert sí terep a fővárosban, ezért aztán már hónyomokra is rámennek a síelők. Mégpedig hatvanezren, holott ez a terep úgy kétezer sízőt bírna el. Tönkre is teszik a pázsitot, amit már csak kertészeti módszerekkel lehet ápolni: utánpótlunk, locsolunk, műtrágyázunk, akárcsak a Népstadionban. — Ráadásul az emberek képtelenek szabadulni rossz reflexeiktől — meditál Madas László —, képtelenek kulturáltan élvezni a természetet. Hoznak magukkal mondjuk egy kiló ennivalót, de az ötdekányi papirost, zacskót már nem viszik haza... Egy szakszervezet itt, az Annaréten akarta tartani majálisát. Mi nem akartuk, nem tartottuk alkalmasnak a területet tömegrendezvényre. Erősek voltak, győztek. Felvettük diára az esemény fázisait. Másnap reggelre a rét teljesen be volt építve, elveszett minden, ami természetes volt, amiért oda akartak menni. Estére a gyep földbarnára radírozódott, mindenfelé óriási halmokban állt a szemét. 9