Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Szepesi Attila, Hunyadi István,Tandori Dezső és Kárpáti Kamil verse

SZEPESI ATTILA ÓBUDAI ELÉGIA hol az a város Krúdy úr hűlt lovakkal téli utcák sikátorok vén banyával szikrás kovácsműhelyek kristálygömböt leskelő kutyaszemü latrok és lányok mindig táncra-készek kútra járó asszonyok fönn a sirály-vonulás fönn az újult vadmadár-jaj lenn a templom kettős gombja függ az olajszín habon toronyház lóg fellegig egymagában egész város ezer ablak ezer ajtó ezer álcás idegen hallik csak a tányércsörgés lépcsősorok ugatása bantu dobszó és gitár faliórán éji bimm-bamm léptek messzi jelbeszéde ordas percek jajszava messzi hegyek közül jöttem nevét veszti valahány volt Sárokhegy Tűhegy Őrhegy nevük csordult mint az óbor most idegen ködbe bújva vacogtató télben lesik galaxisunk mint megyén horgadt parton élek itt les római gladiátor kontyos vitéz kikukucskál jöttömre a föld alól szemelgetem napjaim egy-egy hűlt arcot megőrzők sárgult fényképeket és kaukázusi köveket hajó úszik macskacápás mediterrán tengerpartig kutyadögöt űz az ár nézem ahogy teherautó visz láncravert lovakat s vonulnak észak felé fekete hadoszlopok szobám vaksötét odu éjbehulló medvebarlang fönn a nyirkos mennyezetről függnek mintha denevérek kilesek az ablakon limlomok közt felnövőben gyerekeim rég alusznak feleségem félálomban óg-móg tépett Biblián magam ülök sötét zugban mint éj pókja ezüst hálón írok ezt-azt horgadt kedvvel eltűnődöm régi könyvön kőarcon metszett virágon titokrejtő csillagábrán hallom ahogy két időben ének csendül lenn az utcán diákcsapat tovalép lányok-fiúk feketében tavasz elé vonulnak rongy álcájuk mind lefoszlik jobbkezükben gyertya lobog sugaras száz szövétnek HUNYADI ISTVÁN Tájrészlet, kétféle lencsenyílással Istvánmező. Egy ablak, rajt kifigyelt a gyermek, mint lombosodnak játékterei, a fák. Zsineggel kötözött rongylabdák, kapusarkok. Volt ugy, a könyvvel ölében a matúra öldöklő képein szorongott, de lánykák, anyák vonultak arra éppen, ajkuk szeretkezések csattanó gyümölcse, s elfolytak a betűk, szétfutottak, aszaló nyárban félszeire ki gondol ? Az év tarkón ütött, hajszálaim fehérek. A szédült, vad kamaszt, hogy újra lássam bukdácsoló eszemmel, hányszor ideint mutáló hangja, vacogó szája megint, gyönyörét ujra-élni föltámadt lobogásban, bolond hitét, hogy szépsége örök!» Az arborétum emberpárjai Ne így, szilánkra szétesetten, ahogyan ők, vénséggel megveretten bóklásznak parkok néptelen csapásain, egymástól távolabb, mint magányos égitestek. Más-más utat vág rejtett gondolat, ma szétugrott csapat. Hány ezredik muszáj-barangolás? A mámoros napok tán föl se rémlenek, minek szót váltani ? Napjuk ráadás! 22