Budapest, 1983. (21. évfolyam)

1. szám január - Endrődi Szabó Ernő: A Százéves Hölgy

kalandozó beszélgetés nem kavar föl? — Nem. Ellenkezőleg: megnyugtat. De, tudod, ha megszólal bennem a mélyen rejtezkedő romantikus, akkor azzal fejezek be minden ehhez hasonló dumapartit, hogy egy idő után — úgy az ötvenedik évem felé — vagy az imádott faluba, Dömsödre, vagy Erzsébetvárosba költözöm vissza, és semmi mást nem csinálok majd, mint újra végigjárom a régi helyeket, azokat, amelyek még akkor is állni fognak. A vezető Telefonon keresem. A titkárnője veszi föl a kagylót. — Nincs. Sajnos nincs. Értekezletre ment... pár perce. Mikor hívja vissza?... Nem tudom. .. nem... Majd mi visszahívjuk ... még ma... igen... Másnap újra keresem. A titkárnője veszi fel a kagylót. — Halló?!... Ja, igen... Pillanatnyilag nincs a helyén... Várjon!... Nincs benn, kiment valahová. .. Mikor hívja vissza?! Hát, úgy déltájt. Déltájban újra hívom — azután másnap, harmadnap, negyedik nap és még jó néhányszor, mígnem egy hét leforgása után kissé ingerült hangon közlöm a hölggyel: a dolognak packázásillata, nemszeretem-szaga van, és leteszem a kagylót. Aznap, kora délután telefonhoz hívnak. „A vonalban a Vezető" — közli velem a telefonközpontos. — Halló! Igen, én... Újra elmondom mindazt, amit egy álló héten keresztül a titkárnővel, a titkársággal, a portással, a telefonközpontossal és csak az ég tudja, még hány emberrel közöltem, s elmondom azt is, hogy milyen fontos volna ez a beszélgetés, hogy milyen nagy jelentősége volna annak, hogy éppen ő, aki munkájánál, beosztásánál fogva a legmélyebb és legátfogóbb ismeretekkel rendelkezik a. . . — Ja, az interjú!?... Nem, sajnos nem megy. .. Nem, nem, egész héten... olyan elfoglaltságok... igen... Viszont X... Nem érvelek. Őt épp X vezetővel folytatott telefonálás után kezdtem keresni, akihez viszont — mármint X-hez — egy előző telefonbeszélgetésben Z irányított, hozzá viszont... Feladom. Két telefonszámot kérdezek tőle. Készséggel megadja. Leteszem a kagylót. Vesztettem. A telefonközpontosnak volt igaza. Már az első hívásnál figyelmeztetett: elfoglalt emberek! 8 A Kazinczy utcai iskola építése Az építészek — Igaz, hogy a kapualjban ez a felirat áll: Városnegyed Átépítést Bonyolító Főmérnökség — és ez is egy riasztó nyelvi torzképződmény —, önöket azonban mindenki „tömbrehabilitációsok"-ként ismeri és emlegeti. Hogyan keletkezett, és mit takar ez a szörnyszülött szó? — Nem hiszem, hogy a kérdés első felére érvényes választ adhatnék — mondja Windt László, a főmérnökség vezetője. — A második felére már inkább. A kifejezés körülbelül így értelmezhető: fejlesztési törekvés, melynek az a célja, hogy Budapest régi városrészeinek visszaadjuk az eredeti, lakóterületi funkcióit. Méghozzá úgy, hogy az adott terület jellege, látványa, ne vagy alig észrevehetően változzék csak meg. Ugyanakkor mind a jelen, mind a belátható jövő, a századvég igényeinek kielégítésére is alkalmas állapotokat kell teremtenünk. Ezt persze ne úgy képzeljük el, hogy az adott területen egyáltalán nem végzünk kisebb-nagyobb szerkezeti módosításokat. A városfejlesztési rehabilitáció fogalmában ez is benne van, mert nehezen képzelhető el a jövő lakóterülete parkolók, zöldterületek, parkok, játszóterek nélkül. Ennek érdekében pedig szükség van a háztömbök fellazítására is. — A rehabilitációnak, hogy ennél a kifejezésnél maradjunk — folytatja Nemes András, Windt László helyettese —, azonban nemcsak szorosan vett városfejlesztési-építészeti, hanem nagyon komoly társadalmi vonzatai is vannak. Ezt a kerületet jó néhány éve fenyegeti az elöregedés, az erkölcsi lezüllés. Ennek okait egyértelműen Erzsébetváros „elaggott" állapotában kell keresnünk. — Tudomásom szerint a házak zöme a századforduló táján épült. A városfejlesztéssel foglalkozó építész szemében öreg vagy fiatal ez a városrész? Windt László válaszol: — Egy kezemen megszámolhatom hány új — az 1945 után emelteket értem — ház található Erzsébetváros mintegy ezernégyszáz épülete között. Az átlagéletkor 80—90 év körül mozog, tehát valóban, zömmel századfordulós házak ezek, de — a harmincas évek táján fölhúzott bauxitbeton építményeket leszámítva — a kerület összességében mégiscsak fiatal. A megítélés alapja ugyanis nem az épületek életkora, hanem az állaga. S ilyen szempontból az „öregek" jól bírják. Masszívan állnak, s ha a munkánk sikerrel jár, állni is fognak még jó néhány évtizedig. Hanem a járulékos dolgok: födémek, épületszárnyak, gépészeti ügyek, a komfortfokozat... — Igen, kanyarodjunk vissza a tömbrehabilitáció szociális mozzanataira — veszi vissza a szót Nemes András. — Az „elaggott" állapot ugyanis nem pusztán a komfortfokozatra értendő. Ennek egyenes következménye, hogy csak azok maradnak meg a kerületben, akiknek igényeit a jelenlegi állapot is kielégíti. Röviden: igen nagymérvű lakossági átrétegeződés ment végbe az utóbbi időben Erzsébetvárosban, ami részben a biológiai elaggottságot, részben a lumpenelemek beáramlását jelenti. A rehabilitáció tehát ilyen értelemben is kötelességünk: meg kell teremteni a feltételeket a kerület egészséges lakossági rétegződésének kialakításához. — Nos, ha jól értem, a tömbrehabilitáció három, önmagában is összetett fogalmat, illetve folyamatot jelöl: építészeti rekonstrukciót, városfejlesztési rehabilitációt és társadalmi reorganizációt. Mi hárul ezekből a feladatokból a főmérnökségre? — Nagyképűség nélkül kijelenthetem: minden — mondja Windt László. — Látom, csodálkozik. Pedig így van. Jó, a mun-