Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Derne Tamás: A bűvös kocka utóda?

nak való feladatot a játékban. Sohasem mechanikusan fogják megoldani, hanem alkotóan, szabadon. — Talán te is hallottad már külföldiektől, hogy Magyarországot „játékcsináló" országnak tartják? Különös ez, hiszen a játék fogalmát általában a szabadidőhöz, kényelemhez, nyugalomhoz társítjuk. Ugyanakkor a mi kis nyugtalan országunkra, mintha nem ez lenne a jellemző. Lehet, hogy fordított az összefüggés? Éppen azért szeretünk játszani, mert kevés rá az időnk, mert a játék a szükségből terem? Talán éppen a megállapodottság hiánya igényli és termeli a játék csiholta örömöt? — Azt hiszem, tényleg játékos ország vagyunk. Okára nehéz magyarázatot adni. Engem mindig izgatott az új dolgok felismerése. Tény, hogy szeretem újdonságokon törni a fejem. Persze ez csak akkor öröm, ha van értelme, ha feltehetőleg meg is csinálják. Nálunk most a játék területén érződik: nemcsak a feltaláló érdeke, hogy valami újdonságot gyártsanak, hanem minden vállalkozásnak egyre nagyobb szüksége van jó ötletekre. Régi ötletekkel nem lehet a piacra betörni. Nekem egyébként nagyon sokat segített a Politoys cég. A játékiparra kétségkívül a bűvös kocka terelte rá a figyelmet. Mindenkire hatott, nagy pezsgést indított el. A munkám mellett én is kezdtem játékokon törni a fejem. Ebben a munka jellege nem közömbös. Ha az ember csak egysíkú, kötelességszerű feladatokat teljesít — vagy ahogy te mondtad keményen, de találóan: ha robotmunkát végez —, nem tud alkotni. Csak olyan helyzetben lehet újat kigondolni, amelyben szabad a képzelet. — Hogyan látod a kényelem, (annak hiánya) és az alkotás öszszefüggéseit? Tudom, évekig albérletben, majd barakklakásban laktatok. Meg kellett küzdeni azért, hogy a saját életed gondjaira megoldást találj. Ha mindened meglett volna, akkor is akartál volna ilyen játékokat kitalálni? — Kettős összefüggést érzek. Azt hiszem, ötszobás villában is lehetne játékokat vagy bármi mást feltalálni, de a dolgok alapvetően nem ezen múlnak. Ha az embernek kemények a körülméj nyei, azért tud könnyebben kitalálni új dolgokat, mert nagyobb a késztetés, hogy szabaduljon szorongatott helyzetéből, bizonyítani is jobban akar, ezért fokozza a teljesítményét. Az viszont nagyon rossz, ha az ember túlságosan le van kötve, s annyi szabadideje sincs, hogy a gondolataival foglalkozzék. Akár munkahelyén, akár mellékkereset miatt köti gúzsba a szellemét — nem tud szabadulni. Valahol a kettő között van az optimális helyzet — nálam legalábbis így alakult. Amíg nem volt lakásom, és amíg semmi szabadidőm nem volt, akkor is voltak ötleteim, de annyi energiám nem maradt, hogy házaljak velük, eladjam, vagy bármit is megvalósítsak belőlük. Meg kellett elégednem azzal, hogy amikor kitaláltam valami új dolgot, örültem neki. Tréningnek tekintettem ezt — előtanulmánynak —, remélve, hogy majd lesz folytatása. Erre az időre is szükség volt, mert máig úgy érzem: igazán jó dolgokat nem lehet egy pillanat alatt kitalálni. Ez legfeljebb egyszer adódik az életben. Ahhoz, hogy az ember ilyet megismételhessen, meg kell tanulni az újdonságok kitalálásának módját, és ez nem megy gyorsan ... Tengernyi idő és szellemi energia-befektetés kell hozzá—sokáig külső, látható eredmény nélkül. Igaz, ez is adhat belső örömöt. — Szükség van tehát békére, nyugalomra, szabadidőre? — Igen. Bár meg kell mondanom, hogy amikor a bűvös golyókat kitaláltam, akkor „hivatalosan" semmi szabadidőm nem volt. Tulajdonképpen azért kezdtem játékkitalálással foglalkozni, hogy meneküljek a napi gondjaimtól, az értelmes, megharcolható perspektíva hiánya nyomasztott. Mintegy keserűségből ... Akkor azt mondtam magamnak, hogy az egész világ le van fütyülve körülöttem, ezt akkor is megpróbálom. Hogyha belebukom, akkor sok mindenbe belebukom. Ez a játékötlet az utolsó szalmaszálnak tűnt, belekapaszkodtam, mint egy mentőkötélbe, csak ez lett számomra fontos, más egyéb nem érdekelt Igaz, túl sok reményem nem volt, hisz ki merte volna azt gondolni, hogy valami az eszembe jut, és lesz belőle „valami". Akkoriban egyetemi mellékállásom is volt, munka mellett fordításokat is kellett csinálnom — nyilvánvaló, hogy így mindenben elmaradtam, egyikben a másik miatt... És ekkor jött mindehhez a játék. Szerencse, hogy a Politoys rekordidő alatt elkészítette, mert egyébként biztosan belebuktam volna ... Tényleg elkeseredésemben menekültem a játékba. — Kislányoddal szoktál Bognárjátékokat játszani? — Sajnos, nem. Nem szoktunk ezzel a játékkal játszani, nem volt rá idő. Csak arra volt időm, hogy a legeslegfontosabbnak vélt ügyeket elintézzem. A játékkal való foglalkozás számomra nem játék volt, hanem választott, fontos munka, amit éjszakánként végeztem, itt a szűk előszobában, egy matracon hasonfekve, vagy a gardróbszekrényben, amelybe éppen belefértem. Számomra ez munka volt, s nagyon komolyan vettem, veszem ma is. — Fontosna kérzem, amit mondtál. Alapvető ellentmondás van itt: a feltételközpontú és a tevékenységközpontú munka régi szembenállása. Végül is, ha az ember játékot alkot, akkor a gyerekeknek szeretne örömet szerezni, a szülő-gyermek kapcsolatot szeretné derűsebbé tenni. S ugyanaz a személy, aki ezt kitalálja, a körülmények miatt kénytelen éjszakai munkaként végezni a játéktervezést. Ahelyett, hogy a gyereke mellé ülhetne, vidám együtt játszásra. — Azt hiszem, ez mindenütt így van. Amikor az ember először talál ki valamit, akkor előre kell fizetni. Lehet, hogy ez utólag megtérül, de a megelőlegezésre nincs példa. Számolni kell azzal, hogy ezért megszenvedünk, megküzdünk. De ha nem lesz eredménye, akkor sem teljesen elveszett ügy: nagyszerű tréning, s az önbizalom próbája. De ha egyszer bejön az, amire sok időt, sok fáradságot fordítottam, akkor lehet, hogy később ebből teremthető meg a feltétele, hogy szabadabb legyek, és a gyerekkel is játszhassak ... — Gyerekkorod kis baranyai faluban telt. Mik voltak a játékaid? — Játékom alig volt, vagy ha volt is, nem szerettem különösebben. Nekem egy-egy fadarab vagy rugó volt a játékom. Emlékszem egy kis fadarabra — aprófából törtem —, abból fúrtam-faragtam. Nem tudtam elő-FÓRUM re, hogy mi lesz belőle, csak azt tudtam, valami érdekeset, jót akarok csinálni. A játéknak az volt az értéke, amit én beleképzeltem, nem pedig az, ami abból látható volt. Inkább a játék körüli képzeletemmel játszottam— persze kellett, hogy valami a kezemben legyen, s akörül álmodozzam. — Most mit adsz jó szívvel a gyereked kezébe? — Be kell vallanom, nagyon kevés időm volt a lányomra. Amivel igazán jól játszottunk, azok a találós kérdések. Általában tárgy nélküli játszadozásaink voltak, gondolkodtató játékok. Nagyon szerettük például a szavak ellenkezőjét mondani egymásnak, igyekeztünk minden szónak az ellentétes párját megkeresni. A fordított beszéd megértéséhez erős koncentráció kell, tehát igen jó a képzelet megmozgatására. — Eddigi tevékenységedben, mondhatnánk, kölcsönvetted az idődet a munkára, hogy aztán ennek eredményét mint időt adhasd vissza a családodnak. Jól forgattad tehát az időt mint hitelkeretet. — Az életünk megjavításához elsősorban nem pénzre van szükségünk. A pénz ahhoz kell — mint eszköz—, hogy több időnk legyen olyan dolgokkal törődni, amelyek eredményt is hoznak. Nekem ezek a játékok eszközök voltak. Továbbra is szívesen foglalkozom játéktervezéssel, bár vannak más ötleteim is. De talán ezen a területen van a legkevesebb megkötöttség és korlát. Másban nem szabad nagyon elrugaszkodni a megszokottól. A játékoknál viszont a legszabadabban szárnyalhat a képzelet. — Kacskaringós életutadat nézve, fantasztikus céltudatosságod és kitartásod látva, úgy érzem, hogy a játékod, az utak szimbolikus, majdnem filozofikus jelentést hordoz. A te útjaidat is sokszor kellett újraalkotni a térben és az időben. A játék elnevezésében volt valami jelképre utaló szándékod? — Amikor ezen a játékomon gondolkoztam, 1980 decemberében, akkor hallottam John Lennon halálhírét. Élete is, halála is nagyon hatott rám. Éppen ezért ezt a játékot szeretném az ő emlékének ajánlani. Igen — az utak szimbolikus jelentésű számomra ... 33