Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Kertész Péter: Ki ülhet a volán mögé?

nézzük. És közben vizsgáljuk a makkegészséges gyerekeket. — Mégis, melyek az intézet lehetőségei? — Országos intézet vagyunk, működésünket jogszabály határozza meg. A lehetőségünk csupán annyi, hogy javasoljuk a jogszabály módosítását. Hogy a sorozatos szabálysértőket, balesetet okozókat, ittas vezetőket, cserbenhagyókat vizsgálhassuk. — Nyilván tudományos kutatást is folytattok. — Foglalkoztunk például a vasúti kereszteződésben bekövetkező balesetek okaival. Az ilyesmi mindig nagy port ver fel, mert egyszerre halnak meg — mondjuk — húszan. Ez valahogy szembetűnőbb, mint tíz karambol húsz áldozata. Az egyik kérdés az volt: milyenek a pszichológiai jellemzői azoknak a gépjárművezetőknek, akik a tilos jelzés ellenére eléje mentek a vonatnak, vagy a nem működő jelzőnél, anélkül, hogy körülnéztek volna, továbbhajtottak? Jogos kérdés. Azt válaszoltuk, hogy nem tudjuk. Miért? Mert hét év alatt egyetlenegy ilyen embert küldtek csak ide: a székesfehérvári tragédia előidézőjét. Kiderült róla, hogy totálisan alkalmatlan. Majdhogynem azt mondhatom: szükségszerű, hogy a baleset így következett be. Irgalmatlan régóta vezetett már. De gondold végig, milyen kicsi a valószínűsége annak, hogy pont akkor jöjjön a vonat, amikor éppen átmegyek a kereszteződésen, mert ha teljes sorompó van, annak azért nem döngölök neki. De a mi emberünknél más volt a helyzet. Nem működött a jelző, és előtte átment egy kocsi. No, gondolhatta, akkor megyek én is. A pszichológiai tulajdonságaiból ez logikusan következett. Szerintem teljességgel kizárhatjuk azt, hogy ezek a jellemzők korábban nem voltak megfigyelhetők. Ahogy az sem valószínű, hogy soha nem követett el semmi egyebet... Utána kéne nézni a rendőrségen. — Az ember azt gondolná: egy ilyen szörnyű eset után a Volán s más közlekedési vállalatok esőstől küldik pszichológushoz az embereiket, hogy az újabb katasztrófát elkerüljék. — Küldenék, ha nem lenne munkaerőgazdálkodás. Annak a valószínűsége ugyanis, hogy egy busz megint alámegy a vonatnak, roppant kicsi. Annál nagyobb viszont annak, hogy neheztelni kezdenek a munkaügyi osztályvezetőre, ha hajnalonként nem tudják elindítani a buszokat, mert nem állít be elég embert. — Tegyük fel, hogy írsz az illetékes vállalat igazgatójának, és felajánlod: a fáradtabbnak mutatkozó pilótáikat szocialista szerződés alapján megvizsgáljátok. — Eszem ágában sincs. — De ha mégis .. . — Nem őrültem meg. — Mit válaszolna? — Azt, hogy van saját pszichológiai laboratóriumuk. — És milyen kapcsolatotok van velük egyáltalán? — Gyakorlatilag semmilyen. Nekik lehetőségük van arra, hogy akit nem találnak alkalmasnak, azt elküldik hozzánk. — És elküldik? — Nem, mert ez kínos. — Melyik a kvalifikáltabb szervezet? — Hát a miénk. De egyszerűbb azt mondani a komának, hogy menjél el tőlünk szépen. Aztán, ha egy más lobogó alatt, mondjuk tsz-autóbuszvezetőként két hónap múlva tömeges szerencsétlenséget okoz, az már nem tartozik a Volánra. Volt már ilyen, sajnos. Azt mondták: kilépsz vagy elküldünk a pályaalkalmassági intézetbe, és ott biztosan alkalmatlan leszel. Persze, hogy kilépett, mert így megmaradt a jogosítványa, és elmehetett dolgozni máshová. Most folyik éppen a per, pszichológus a felperes, aki valamelyik Volán vállalatnál dolgozott. ő perli a volt vállalatát. Azért bocsátották el, mert túl sok embert talált alkalmatlannak. Én voltam az ügy szakértője. Más. Az egyik helyen a pszichológusok annak arányában kaptak prémiumot, hogy a megvizsgáltak hány százalékát találták alkalmasnak. Ez gondolkodásbeli tragédia! Nem szabad klinikai teszteket használniuk, nem szabad projektív személyiségvizsgáló teszteket használniuk, mivel ezeket beteg emberek vizsgálatára készítették. Ez hivatalosan leírt utasítás. Márpedig a mi gépkocsivezetőink nem betegek. De hát éppen azért van a vizsgálat, hogy el lehessen különíteni az alkalmasokat az alkalmatlanoktól. Ezen az alapon az orvosi gyakorlatban megtilthatnának minden olyan módszert, amely a betegség azonosítására szolgál. — Mi van még? — Talán furcsa, de legsúlyosabb gondjaink, amelyek mármár elviselhetetlenek, mégsem szakmai természetűek, hanem inkább az ország állapotából adódó dolgok. Közismert például, hogy az idősebbek között elég sokan alkalmatlannak bizonyulnak a gépkocsivezetésre. Dehát nálunk az, aki tisztes korára nem szerzett komoly kapcsolatokat, nem komoly ember, ergo ennek a korosztálynak magas kapcsolatai vannak. Vagyis, ha mi valakit alkalmatlannak találunk, az nagy valószínűséggel elindul, hogy mégis megszerezze a jogosítványt. És özönlenek a telefonok, a levelek, fenyegetések, korrumpálási kísérletek. A minisztériumból, a különböző központokból, televízióból, rádióból. Azt hiszem, hogy az ország minden jelesebb intézményétől kaptam már felszólítást, hogy azt az illetőt, aki neki a barátja, vagy barátjának a barátja, vizsgáljuk meg soron kívül. És ebben minisztériumi főtisztviselőtől kezdve mindenki benne van. Országos méretű, undorító cserebere folyik a kapcsolatokkal és a befolyásolási lehetőségekkel, így aztán bizonyos pozícióban lévő emberek halálosan megsértődnek, ha nem tudnak elintézni valamit. Ügy gondolják, ezáltal veszítenek cseretőkéjükből, a renoméjukból, s eztán nekik is kevésbé fognak elintézni különféle akármiket. Förtelmes dolog, nem? Vagy itt vannak a magántaxisok. Több mint ezren állnak sorba, s legalább két hónap a várakozási idő. Ha ezt közlik velük, tízből nyolc, anélkül, hogy az arcizma rándulna, nyúl a zsebébe és teszi le az ötszáz forintot, na, akkor legyen szíves előbbre sorolni. És még ő van megsértődve, mikor azt mondják neki, hogy ez nem megy. — Ezt tudod pontosan az embereidről? — Százszázalékosan. — Volt rá eset, hogy a nemből végül igen lett? — Nálunk nem. Éppen ezért az az érzésem, hogy annyi sértődöttség, harag halmozódott fel ellenünk olyan helyeken, ahol releváns döntéseket hozhatnak rólunk, hogy az ember jóformán nem is tudja, mi lesz vele. — Tudom, hogy ez nem a sokadik állásod. Nem gondolkodtál még azon, hogy másikkal cseréled fel? — Nem szoktam félbehagyni a dolgokat. — Miről írtad a kandidátusi értekezésedet? — A munkához való viszonyról. A mohorai tömegszerencsétlenség, sajnos, nem az egyetlen 14