Budapest, 1983. (21. évfolyam)

2. szám február - Seregi László: Aki nem vitte semmire

SEREGI LÁSZLÓ Aki nem vitte semmire Nem jön rá, honnan ismer. Azt mondja, munka közben nem néz se jobbra, se balra, csak végzi a dolgát. Aztán meg, ha beüt a pauza, nyomban letelepszik a flaszterre, és belemélyed az újságjába. Mi tagadás, éppen ezért figyeltem föl rá. Sok építőipari segédmunkást láttam már életemben, de egy sem az olvasást választotta, ha egy kis szabad ideje adódott. Ellenben késlekedés nélkül megrohamozták a legközelebbi kocsmát, mintegy pótolandó a mulasztottakat. Kíváncsiságom csak fokozódott, amikor megtudtam, hogy ez az apró, beesett arcú, pergamenszínű emberke nem a megérdemelt nyugdíjas lét mindennapjaiból tért vissza, hogy segítse vállalatát „a termelési terv időarányos részének végrehajtásában", lévén még csak ötvenéves. Ritka jó alkalom, hogy szakítva a kialakult szokásokkal, megemlékezzünk egy olyan ember születésnapjáról is, akinek a nevét, minden valószínűség szerint soha egyetlen, ezüstkoszorús címért küzdő szocialista brigád sem veszi majd föl. A jubiláns otthonában, a munkásszálló II. emelet 17. számú szobájában beszélgetünk, a bal hármas ágy szélén. Időnként nagyokat húzunk a sűrű vérű Oportóból, s hevesen szidalmazzuk a bal kettes fekhely tulajdonosát, aki úgy döntött, hogy éppen ma este javítja meg a helybenfutás világcsúcsát. * — Önről azt állítják, hogy nem szeret beszélni. Igaz ez? — Igaz. Ha belegondolok, tényleg nincs mit mondanom az embereknek. Néha megszólalok ugyan, de akkor is inkább csak azért, nehogy mulyának nézzenek. Amúgy jól megvagyok, szeretek egyedül lenni. Az megint más lapra tartozik, hogy belefásultam a világba, csalódtam mindenkiben. Főleg önmagamban. Ötvenéves vagyok, s mire jutottam? Be kell látnom, nem lett belőlem senki és semmi. Paraszt voltam, az is maradtam. Pedig ma már tudom, vihettem volna valamire. S nemcsak azért, mert fiatalkoromban, a negyvenes évek végén, lámpással keresték az értelmesebb parasztgyerekeket. Sajnos, az én szüleim nagy hibát követtek el. Nem ismerték fel: a változások végérvényesek. Még a szomszédunk, az a bugris Rezes Kis Károly is többet megértett az akkori eseményekből. Piát, lányát kitaníttatta, s ha végigmennek a fő utcán, mindenki megsüvegeli őket. Nem szép dolog a vádaskodás. de én a szüleim szűklátókörőségének köszönhetem a szerencsétlenségemet. — Csak ők a hibásak? — Nem. Hibáztatom a bátyámat is. — Ő mit csinált? — A papunk mellett segédkezett. Meggyanúsították, hogy biztos megfertőzte tanaival a tisztelendő úr. Ami igaz is volt. Úgy szívta magába a tisztelendő úr szavait, mint senki másét. Jóeszű gyerek volt az Imre, fogott az agya, mint a beretva. Egyszer megkérte a tisztelendő úr, hogy helyettesítse a misén, amíg ő elmegy temetni. S akár hiszi, akár nem, nem derült fény a turpisságra. — Mi lett a bátyjával? — Eltűnt. Fogalmam sincs, hová lett. Nagy kár, mert ő volt a példaképem. Mindig is hozzá akartam hasonlítani. Ha kérdeztek tőlem valamit, addig nem válaszoltam, amíg ki nem kértem a véleményét. A szüleimmel nem tudtam szót érteni. Meg nem is értek rá velem foglalkozni. Folyton a földet túrták, s számolgatták a vagyonkájukat. Aztán jött a kollektivizálás, elvették azt a pár holdjukat, ott maradtak biztos megélhetés nélkül. És tudja, mi az érdekes? Egy árva szóval sem tiltakoztak; hagyták, hogy kiforgassanak bennünket. — Mit kellett volna tenniük? — Üvöltözni és jajgatni. Ha az embert ütik, muszáj kiabálnia. Még akkor is, ha sejti, hogy ettől nem változnak meg a dolgok. Ha az embert bántják, védekeznie kell, máskülönben széttépik, ízekre szedik, rámásznak a pofájára, azt csinálnak vele, amit akarnak. Engem sokat bántottak életemben; hol a szüleim, hol meg a falubeli suttyók, a szombat esti mulatság után. Túléltem a pofonokat. Egyikért-másikért még hálás is vagyok. Később ugyanis rájöttem, az a pofon fáj igazán, amiről nem tudom, honnan érkezett és kitől. — Ezért olyan hallgatag? — Ezért is. Meg hogy felismertem: én már eljátszottam az esélyeimet, ha voltak egyáltalán. Legfeljebb trógernak vagyok jó. Mit gondol meddig lehet kibírni a kubikosmunkát? Én minden évet, amelyet épségben átvészelek, megköszönök a sorsnak. Spórolok az energiával. Nevetni fog, de én kiszámítottam: minden tíz ki nem mondott mondat, egy tele talicska felemeléséhez ad erőt. Fura tróger vagyok ám én! Ugye rájött? Kilógok mindenünnen, nincs az a társaság, ahová befogadnának. Kivéve a brigádot, de hát oda csak azt nem veszik be, aki nem jelentkezik. Azt mondják a górék itt az építkezésen, kell a kollektíva, egységben az erő, de én nem hiszek nekik. Ahelyett, hogy pénzt adnának. — Mennyit keres? — Csak annyit, hogy ne haljak éhen. Egy kubikosnak sokat kell ennie, s nem akármit. Párizsi meg efféle vízfelfújtak szóba se jöhetnek. Szinte az utolsó forintig élelemre költöm a fizetésemet. Ilyenkor örülök, hogy nincs lakásom, nincs rezsim, nincs semmim. A munkásszálló olcsó, de sokba kerül nekem ez az olcsóság. Mert nincs nyugalmam. Tudja miféle szerzetek élnek velem egy fedél alatt? Linkek, bicskások, bűnözők ... Az abnormálisok hadáról nem is beszélve. Persze, akad rendes ember is, de hogy ki volt az, csak akkor derül ki, amikor elhagyott bennünket. Aki elmegy, az nem lehet buta. Hosszabb távon csak kevesen képesek elviselni ezt a tengés-lengést. — Mit ért tengés-lengés alatt? — Mi mást: céltalan lődörgést, tömény unalmat s várakozást, hogy végre egyszer velünk is történik valami. — Es szokott valami történni? — Soha. Rossz verkli ez, kérem szépen. — Már ne vegye rossz néven, de az életéért ön is felelős. Ott vannak például az esték. Mind szabad. Mért nem jár szórakozni? Ötvenéves, még nő is akadhat. — Nincs nekem pénzem a hancúrra. A kocsmára is alig. Aki kocsmába jár, nem vonhatja ki magát az ottani szabályok alól. Vagyis fizetni kell, állni a rundókat, s bejelenteni, ha estefelé nem tudom tiszteletemet tenni. Egyetlen örömöm a szőlősöm. Maradt egy kis táblám, 500 liter borom szüretenként. Nem sok, de nem is a mennyiség a fontos. Hanem a tudat, hogy az az enyémről való. Az a pár négyszögöl tartja bennem a lelket. Már hétfőn reggel azon töröm a fejem, mit fogok csinálni szombaton az én kertemben. — Ha ennyire szereti a szőlőt, miért nem megy vissza a mezőgazdaságba? — Öreg vagyok már, félek a váltástól. Meg aztán más a kenyérkereset, más a passzió. 1959-ig dolgoztam a téeszcsében, beleuntam a nincstelenségbe. Akkoriban nem úgy ment a szekér, mint mostanában. Mihelyt tudtam, elmenekültem onnan, jöttem fel Pestre, s beálltam egy gyárba segéd-15