Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Balázs István: Életmódkísérlet

kedést, ha az önzetlen, közösségi célokat szolgál — Hankiss szavaival — „kiscserkészkedésnek" minősíti. Néztem őszbe csavarodó szakállát, „bohémos" üstökét, a ráncok rajzását szeme körül, és felsejlettek a kongresszusi szünetek pillanatképei, ahogyan ezt az ötvenes éveit taposó embert körülveszik „diákjai" — barátian közös ügyért buzogva. Vajon miféle töltetek táplálják „őrültségét", mellyel önzésre biztató, olykor szorító korunkban ilyen irigylésre méltó „udvart" toborozhatott maga köré? Életének — melynek krónikájától választ remélek kérdéseimre — ma egy Városmajor utcai háromszobás lakás az egyik színtere. Annak is egy szobája, amely — elvált ember sorsa — hálónak, nappalinak, dolgozónak szolgál. — Cserélni kellene, de az rengeteg pénzbe kerül... — tárja szét kezét. S Lévai Sándor nem „pénzkereső típus". Szombatjait az „R" klubban tölti „diákjai" körében, más napokon bábszakkört vezet, leutazik Szentlőrincre a Gáspár László alapította kísérleti iskolába, levelet, hozzászólást fogalmaz, avagy az ITDK következő nyári egyetemét készíti elő. A négyszer négyes szobában katonás rend: a köcsögök, csuprok, bábok, az ecsetek, ceruzák csokrai mintha a helyükre nőttek volna. Könyveinek tematikája a nagyvilág. Sok a régiség: az ülőgarnitúra a dédmamáé volt, becses darab a szekrény — atyai örökség — s egy vénséges vén szuszék Nógrádból. Lévai Sándor e tájékról, Kemence községből indult el. Valahogy jobban együtt voltunk... — Ha gyerekkoromra, neveltetésemre gondolok, egy kisbárány képe tűnik fel elsőnek. Határtalan volt örömöm, amikor megpillantottam baromfiudvarunkban, és mérhetetlen a bánatom, miután háromnapi porcfűszedés és cirógatás után eltűnt. Ebédnél tudtam meg, hová lett. Apámnak küldte valaki a kis jószágot, hogy mint a falu főjegyzője, intézze el az ügyét. Több szót nem is vesztegettünk az ügyre, mert tudtam, hogy ő ajándékot soha nem fogad el. Tudtam, így kell történnie, mégis fájt, nagyon fájt, hogy szenvedő alanya lettem apám elveinek. Szerették és tisztelték a faluban. A hivatalos leveleket, kérvényeket minden ellenszolgáltatás nélkül-fogalmazta meg a rászorulóknak, s ez a közösség emberi tartását, tisztességét több év múltán sem feledte. 1942-ben nyugdíjba vonult apám, s Ipolyságra költöztünk, amely akkor Magyarországhoz tartozott. így aztán alig vonult el felettünk a háború vihara, a kitelepítendők listájára kerültünk. Egy napon a határ magyar oldalán találtuk magunkat, fejenként harminc kilós csomagokkal. Veres ángyi fogadott be bennünket, aki annak idején mint házvezetőnő szinte családtagként élt nálunk. Egy fogatos pedig, akinek nem sodorta el lovait a front, összebeszélt a komájával, éjszaka átkocsizott a határon, és átlopták ottmaradt holminkat. A parasztnénikék be-beállítottak elemózsiás kosarukkal, anyám egy-egy saját kötésű pulóverrel igyekezett viszonozni jóságukat. A falubeliek az igazoló bizottság előtt is apám mellett álltak, mikor mint volt főjegyzőt három napig faggatták. Mindez egész életre szóló tanulság volt számomra: egy igazi közösség nem hagyja elmerülni veszélybe került tagját. Kemencéről való a családi ebédek emléke is, amelyeknek jó ízét nem csupán Veres ángyi tudományának köszönhettük. Az ebéd mindennap ünnep volt, szertartás, a család bensőséges együttlétének egyik fő színtere. Anyám estéken át mesélt. Mindig fejből mondta a meséit, miközben a Zefír kályhában lobogott a tűz. És faluszerte folyt a mese tollfosztás, kukoricamorzsolás közben. Mi, gyerekek, ott tébláboltunk a felnőttek között, s csutkából, ebből-abból játékokat fabrikáltunk. Győrik János bácsi a szemem előtt ácsolta azt a hidast, amibe a disznai kerültek, de előbb mi még játszottunk benne. És azt is megcsodálhattam, amint felesége törülközőt szőtt. Idilli kép? Meglehet. Nekem azonban úgy tűnik, valahogy jobban együtt voltak felnőttek és gyerekek, mint manapság. Mese kell a gyerekeknek! Minél több mese! Mert ha a gyerek Erős Jánosnak — vagy éppen Süsünek — szurkol, ha nap mint nap átéli a legkisebb fiú győzelmét, ha újra és újra hallja: a gyengéért való kiállás elnyeri jutalmát, akkor később a marxista ideológia is termékeny talajra talál lelkében. Énekünktől harsogott az utca... A kemencei tanító nem állt hivatása magaslatán. Többet udvarolgatott, mint tanított. Nap mint nap órákra kicsapott bennünket az udvarra. Szüleim kivettek az iskolából, évekig magántanuló voltam. Jószándékuk kétségtelen, mégis hibáztak ezzel. Ma is beleizzad a tenyerem, ha a vizsgák szörnyű szorongásaira gondolok. Egyszerűen képtelen voltam közönség előtt szerepelni. Holott később csőstül szakadt rám efféle — ha nem is tanórai — kötelezettség. A hetediket, nyolcadikat ugyanis — agimnázium utolsó két esztendejét — a balassagyarmati Madách Imre Népi Kollégiumban lakva végeztem el. Életem nagy élménye és fordulópontja lett ez a negyvenhétnegyvenkilenc közötti időszak. Apám nem volt baloldali ember, erkölcsisége, neveltetésünk puritán katolikus alapon állott. Gyarmaton pedig új, addig ismeretlen elvek, eszmék, benyomások zúdultak rám. Mindennapi kenyerem lett a politizálás. Belevetettem magam a kultúrmunkába, színjátszó voltam, báboztam, faliújságot szerkesztettem. Ha kimentünk a városba, énekünktől harsogott az utca. Lehetetlen volt begubózni, viszszahúzódni. Lehengerelt az őszinteség, a nyíltság, a demokratikus szellem. A kollégiumban minden szoba egy-egy szövetkezetet alkotott, magunk választotta vezetőséggel. A mienknek én lettem a vezetője. Holott tudták, templomba járok, s ezt számon is tartották. Nyilván ezért is küldtek el egy nyári NÉKOSZ-iskolába, a Derkovits Kollégiumba. Akkor jártam életemben először Pesten. Másnap már Csillebércen voltam tábort építeni. Egész nap énekeltünk, őszinte szívvel, felszabadultan. Templomba továbbra is jártam. De éreztem, hogy ez már csak menekvés... A politikai-világnézeti zuhany szinte kilúgozott. Napi tíz-tizenkét órán át oktattak bennünket dialektikus és történelmi materializmusra, elemeztük a klaszszikusok műveit, megismertük a szovjet párt történetét. S az ideológiai nevelés nem volt független az érzelmi hatásoktól. Ha az utóbbi hiányzik, bizonyosan nem ivódik belém, nem lesz az enyém a Kommunista kiáltvány, az Állam és forradalom. Mert bár tudom, nem azért államosítottak, nem azért nem adták vissza a földet, mert mi kivonultunk transzparenseinkkel, de végül is ez történt, s ez katarktikus élmény volt számomra... Alig aludtunk valamit, fél éjszakákon át olvastunk. Megcsömörlésig zabáltuk magunkat politikával, irodalommal. Makarenko akkor vált egyik bibliámmá, s Adyt, József Attilát is itt ismertem meg. Sosem feledem, milyen hatással volt rám, amikor először hallottam Ady istenes verseit. Apám szörnyülködve beszélt Adyról, gyakorta idézte az egyik számára botránykövet jelentő sort: „Mint mikor a fehér abszint, ha befoly az ablakon..." (Nem Ady-vers. Paródia. Annak se jó. A szerk.) Otthon aztán... apám belenézett a jegyzeteimbe. Azt hitte valamiféle művészképzésre mentem Pestre, s mit lát? Csupa eretnek eszmét, gondolatot. Most is magam előtt látom kétségbeesett tekintetét: „mit műveltek ezzel a fiúval"? Megpróbált vitázni, visszatéríteni, de akkor az én szememet már vörös köd borította, nem lehetett szót érteni velem. Kitagadott. Anyám keservesen sírt, végül apám beletörődött a megváltoztathatatlanba. Egy sezlon még szabad... Nagy nehezen leérettségiztem, s rövidnadrágban, hónom alatt egy negyedíves rajztáblával elindultam felvételizni az Iparművészeti Főiskolára. Fölvettek. Negyvenkilenc nyarán még nem számított, hogy főjegyző fia vagyok. A Zivatar utcai kollégiumba kerültem. Ez az épület azonban hamarosan kicsinek bizonyult, az Eszter utcában kaptunk egy nagy villát. Alig zajlott le azonban a nagy honfoglalás, még az év őszén néhányad magammal egyik napról a másikra kiraktak. A nihilbe zuhantam, nem tudtam, ébren vagyok-e, vagy álmodok. Megengedték, hogy amíg nem találunk albérletet, meghúzzuk magunkat az elhagyott Zivatar utcai épületben. Pénzem nem volt, hazaírni nem mertem. Támogatást különben sem remélhettem, apám négyszáz forintos nyugdíjából élt a család. Napi fél kiló kenyéren és fél kiló körtén éltem. Helyzetemből csak úgy láttam kiutat, ha kihagyok egy évet, dolgozni megyek. Szerencsére mellettem volt egyik sorstársam, Csohi, azaz Csohány Kálmán. „Őrült vagy? — támadt rám — ha itt hagyod a főiskolát, az életben nem teheted be többé a lábad." Lassan október lett, s én csak kókadoztam a teraszon.. . Egy napon megjelent egy aszszonyság, hogy a Mauthner úr küldte a padláson lévő cserepekért. Elfelé menet megállt mellettem: „Magának meg mi baja?" 15