Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Balázs István: Életmódkísérlet

Mondom: „Nincs lakásom". „Gyüjjön velem, elviszem Pista bácsihoz". Lekormányoztuk a megrakott szekeret a dombról, majd felcígöltük a Várba, végül a Táncsics Mihály utcában állapodtunk meg. A lakás egy boltíves lovagterem volt, a mai Vörös Sün ételbár helyén. „Egy sezlon még szabad" — tessékelt be Pista bácsi. Az ablakon nem volt üveg, telente a lavórba fagyott a víz, a falakat zöld penész fedte, olyan volt ez a hely s körülöttem az emberek, melyhez hasonlóról annak idején a Derkovitsban Gorkijtól olvastam. Hat évig laktam itt, egy szobában házigazdámmal, annak lányával, a lány tizenöt éves szeretőjével és egy alkalmi munkással. Később az ifjú párnak gyereke született — engem kértek föl névadó apának —, majd a fiú betöréses lopás miatt hat évre a szegedi Csillagba került. Az ágybérletért ötven forintot fizettem, a kétszáz-valahány forint ösztöndíjból még ebédre és vacsorára tellett a menzán és közlekedésre, a reggeliről már le kellett monanom. De — szinte magamnak is hihetetlen — mégsem voltak nyomasztóak ezek az évek. A főiskolát ugyanis imádtam. A vasárnapok azzal teltek, hogy nyitástól zárásig a Szépművészeti Múzeumot jártam. Mint főiskolás, ingyen. Egy idő után fejből fel tudtam idézni melyik teremben mi van, s végül hat kép maradt — egy Giorgione, egy Tiziano, egy Brueghel, egy Van Delft és két Rembrandt — amikhez visszajártam. A főiskoláról soha senki nem keresett meg, barátom csak egy volt ezekben az években, egy nálam fiatalabb melós gyerek, későbbi lakótársam. Ő is kisebb lopásokkal kezdte pesti pályafutását, de még idejekorán otthagyta a bandáját. Nagyon intelligens fiú volt, a NEKOSZ-ban kezdett. Nagy vitákat folytattam vele. De az ő élete külön regény. .. A politizálás — persze a maga sajátos medrében — a főiskolán is jelen volt. Négy osztálytársamat elvitték. Az egyiknek az apja illegális múltú párttag volt. Nem értettem a dolgot. .. Én azonban továbbra is marxistának vallottam magam, vissza is hallottam: „Persze, egy főjegyzőgyereknek így kell beszélnie." Egy alkalommal azonban „megleptem" a társaimat. MEFESZ-gyűlés volt, a szokásos — Éljen Rákosi, Éljen a Párt — vastapsokkal. Egyszer csak fölállt egy Karola Béla nevű társam: „Elvtársak! Nekem ez a taps nem tetszik." — A levegő megdermedt, az arcokra döbbenet ült. — „Nem tartom őszintének a tapsot, mert tudom, hogy akik itt tapsolnak, ha hazamennek, másképpen beszélnek." A MEFESZ-titkár tüzet okádott. Erre én fölálltam, és kijelentettem, hogy egyetértek Karola Bélával. A titkár ordított, és másodszorra már nem adta meg a szót. Erre hazamentem, írtam egy cikket, és engedély nélkül kiraktam a faliújságra. Olyan tömeg gyűlt össze a faliújság előtt, hogy nem lehetett a lépcsőházban közlekedni. Vártam, mi lesz. .. — De csodák csodája — nem lett következménye a dolognak. A Királyfi disszidált... Diplomázás után behívtak a minisztériumba. Gratuláltak, és felajánlottak egy díszlettervezői állást a kecskeméti színházban. Ha nem Kemencén, a hegyek között töltöm a gyermekkoromat, lehet, hogy még most is Kecskeméten vagyok. Én azonban nem tudtam hegyek nélkül elképzelni a világot, nyomasztott a lapos város, amelyet egy korábbi nyári gyakorlatról már ismertem. Szerencsémre a főiskolán — mint fakultatív tantárgyat — bábművészetet is tanultam, így kapóra jött, hogy volt egy ösztöndíjas hely a bábszínházban. Két évet töltöttem ott. A Rákosi-korszak utolsó évei voltak ezek, vastapssal, hozzá nem értő vezetővel, megalkuvásokkal. Egy „lázadásom" után aztán nem maradtam tovább. Akkoriban Győrött is volt bábostagozat, oda kerültem festéktörőnek, azzal az ígérettel, hogy tervezhetek is. Itt "ért ötvenhat. A „Királyfi" disszidált, beugrottam bábszínésznek, ezek után négy évig játszottam is. Ez azonban csak a kisebbik fordulat volt az életemben. . . A huszonharmadikát követő második napon már Győrött is verték le a csillagokat. Úgy éreztem, állást kell foglalnom, azok után, hogy évekig hallottam: egy főjegyző fiának így kell beszélnie... A párttitkár megütközve fogadta a kérésemet: hadd lépjek be a pártba. Ötvenhét januárjában vettek fel. De még az őszön vagyunk. Gyertyával, szappannal, gyufával, élelemmel a zsákomban gyalog és teherautón jöttem fel Pestre a szerelmemhez. A szülei azzal fogadtak, hogy Angliába mennek, mert húsz évig itt nem lesz élet. Hívtak, tartsak velük. Vitatkoztunk, majd csúnyán összevesztünk. Már kijárási tilalom volt, amikor háborgó lélekkel elrohantam tőlük. Konokságom, hevességem csaknem az életembe került. .. Huszonhét éves voltam... Visszavergődtem Győrbe. Az országban folyt a vér, mi meg a Hófehérkét próbáltuk.. . Ötvennyolc júniusában megszűnt a bábos tagozat. Felmondtak, az utcára kerültünk. Újra a pesti bábszínházhoz szerződtem — a vezetés persze már változott — s jártam az országot mint királyfi, banya, Kicsi Jankó. Egy alkalommal, miután a rossz szervezés miatt már sokadszor kerültünk lehetetlen helyzetbe, valahol Baján, begurultam, és fölmondtam. Akkor — 1960-ban — kerültem a tévéhez báb- és díszlettervezőnek. S bár azóta is ért kudarc, kisebb-nagyobb bosszúság, huszonharmadik éve vagyok televíziós. Szinte hihetetlen ez az én ágálós természetem mellett. .. Ahogy azonban korosodtam, rá kellett jönnöm: korábbi felmondásaimmal mindig a könnyebb megoldást választottam. Ki kellett volna tartanom. Az a nehezebb. .. A kisbárány-effektus Úgy a hatvanas évek közepéig egymás után kaptam a hálás feladatokat: Hollókirály, Futrinka utca, János vitéz... aztán egyszer csak elkezdődött egy évekig tartó hullámvölgy, szinte feladatok nélkül. Nehezen viseltem a tétlenséget. Terveztem egy játékot Böbe Baba Bábszínháza címmel, s egy pályázaton második díjat nyertem. Az illetékesek veregették a vállam: brávó, ez kell a gyerekeknek! Am elhangzott egy sejtelmes mondat is: „Embereken múlik a dolog.. ." A „kisbárány-effektus" azonban nem engedte meg, hogy vegyem a lapot, és százalékot ajánljak fel. Nem is lett a játékból semmi. Mint ahogy egy másikból sem, amivel az OPI és a Művelődési Minisztérium pályázatán első díjat nyertem, szintén akkortájt. Ez egy háromdimenziós játék utcákkal, házakkal, üzlettel, OTP-fiókkal, postával, iskolával. Szocializációs szerepjátéknak képzeltem el, mivel — kis túlzással — az egész életet vagy legalábbis egy hétköznap eseményeit el lehet benne játszani. A modell most is itt van valahol a szuszék alatt, azóta sem érdeklődött utána senki. . . Ezután fogtam hozzá egy nagyobb szabású vállalkozáshoz, amely bár szintén nem valósult meg, mégis egyik legszebb szakaszát adta életemnek, és végül is elvezetett a diákkör szervezéséhez, az életmódkísérlethez. Arra gondoltam, hogy meg kéne filmesíteni a Sanyi Manó meséit, Mikes Lajos könyvét. De nem a hagyományos módon. Nem stúdióban, ahol ráncos a parkett, leszakad a helyszínen összeszerelt díszletek ajtaja, ahol minden berezonál. Téglaházakat képzeltem el egy megfelelő erdei környezetben, mozgatható válaszfalakkal, úgy, hogy minden házikó — a mese szereplőinek otthonai, kuckói — egyben műterem is legyen. S a forgatás után — mint egy mini Disney-Land — a gyermekeké lehetne az egész. Ötvenkét részes sorozatra gondoltam, vasárnaponként egy-egy mesével. Egy év kemény munkájába tellett, míg elkészültem az angol és németalföldi házak makettjeivel, míg elkészült a költségvetés, és bejártam a budai hegyeket helyszín után. A síugrósánc és a Libegő között találtam rá egy húszhektáros területre, a Tücsök rétre. Erre a munkára nem kaptam megbízást, így végül is egy szót sem szólhattam, amikor előterjesztésemre azt a választ kaptam, hogy a tévének nincs rá pénze. 1971-ben az összesen négyórás film ötvenmillióba került volna, kábé annyiba, mint az Egri csillagok. S a külföldön is meglévő mesefilmszűke tekintélyes valutabevételt ígért. .. Ha nincs pénz, hát kerítünk! Ha nem is pénzt, de munkát, támogatást. A Képző- és Iparművészeti Főiskolához azzal az ötlettel fordultam, hogy elkészültéig legyen a meseváros a diákok művésztelepe, készítsék el a nyári gyakorlatok alatt a berendezési tárgyakat. Domanovszky Endre, Pogány Frici bácsi lelkesedett. A Fővárosi Tanács megígérte, hogy ingyen bocsátja rendelkezésünkre a területet. De a kies réten, amelyet kinéztem, nem volt se villany, se csatorna, márpedig a mese egy patakot és tavacskát sem nélkülözhetett, s minderről kellett egy részletes térkép is. Folytattam hát a házalást, és meglepő, szívmelengető eredményre jutottam. Tévés igazolványomat sehol sem kérték, mindenütt szívesen segítettek, annak dacára, hogy közöltem: nem biztos, hogy a tervem megvalósul. 16