Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: Utolsó Jószerencsét

a föld alatt több száz méterre, amikor valaki még volt, és azután már nem lett. Bányászok, szakemberek jönnek-mennek vagy állnak egy helyben órákon át tehetetlenül. Az egyik teremben a túlélők kihallgatása folyik, a másikban jegyzőkönyvet gépelnek. Téblábolok, s csak azt tudom, hogy segíteni szeretnék. Mondom hát, hogy szívesen gépelnék, elég jól írok. Már-már ráállnak, csakhogy kiderül, hogy az nem tartozik rám... Be kell érnem anynyival, hogy itt lehetek. Néha átküldenek egy másik szobába, mert valakinek fontos telefonálnivalója van, s persze abba sem illik belehallgatni. Igaz, hogy az ötödik szobából is jól hallani a távbeszélgetéseket, mivelhogy „az ország legkorszerűbb művelésű és legbiztonságosabb bányájának" csapnivaló a telefon-összeköttetése. Szem-és — kivételesen —fültanúja voltam annak a beszélgetésnek, amit Motajsz József, a vállalati szakszervezeti bizottság titkárhelyettese folytatott a Honvéd-kórházzal, ahová két súlyos égési sérültet helikopterrel szállítottak. Jó félóráig torkaszakadtából üvöltött a méretre jól megtermett férfiú, míg csalhatatlanul kiderült, hogy Halász Sándor meghalt. A harminchatodik. Rá egy napra Horváth Mihály halt meg ugyanott. Negyvennyolc óra telt el, míg a harminchetedik hősi halált halt oroszlányi bányász halálhírét nyilvánosságra hozták a lapok. Este kilenckor rögtönzött sajtótájékoztató. Kapolyi László államtitkár, a kormánybizottság vezetője megerősíti, hogy éjjel három óra előtt tíz perccel áramkimaradás volt, s ezért leállt a főventillátor. Megszűnt a szellőztetés több mint egy órán keresztül. Ezalatt az embereket kihozták azokba a vágatokba, ahol némi természetes légmozgás van. A sújtólég négy óra után hat perccel robbant, s feltehetően az egyik elővágatból indult pusztító útjára. Az okát még nem tisztázták, hogy miért. Feltételezhetően valamilyen elektromos hiba okozta a katasztrófát vagy az áramkimaradás alatti robbantás, ami súlyos szabálytalanság. Találtak ugyanis betöltött és elrobbantott lyukakat is a bejárás során. Arra a kérdésre, hogy nem kellett-e volna azonnal felhozni az embereket, a válasz egyértelmű: ilyen esetben három óra a várakozási idő. A tájákoztatón semmi mesterkéltség: az államtitkár és az újságírók hullafáradtak. Akadozva halad a beszélgetés, melyből világossá válik számunkra, hogy olyan intézkedés nem szükségeltetik, amely az eddigi bányaművelési technológiától eltérő lenne. A bánya I. osztályú, azaz a legenyhébben sújtóléges. Fölmerült, hogy át kellene minősíteni. Bár ha szabálytalan a munkavégzés, akár osztályon felüli is lehet, mégsem lehet elejét venni a tragédiának. A — ugye, így szokták mondani? — rendhagyó sajtótájékoztatót néhány nap múlva egy hagyományosabb követte az Ipari Minisztériumban. Ahol is megtudhattuk, hogy a robbanást követő vasárnapon a kormánybizottság újfent leszállt a végzetes bányamezőbe, majd rekonstruálták az eseményeket. Ami azt jelenti, hogy mesterségesen előidézték a szellőzés kimaradását. Azt tapasztalták, hogy fél óra elteltével öt százalék fölé emelkedett a metántartalom. Ez igen magas érték. Laikus feltételezés csupán, ám jó néhány bányász is ezt vallja Oroszlányban, hogy amennyiben a bánya besorolásánál a termelés megkezdése előtt elvégzik ezt a kísérletet, aligha maximálták volna három órában áramkimaradás esetén a lent tartózkodást. A sújtóléges besorolástól függően nyilván ez az idő is csökken. Logikus: hiszen bányája válogatja, hogy elszívás híján hol dúsul fel gyorsabban a metán, amely magától bármilyen magas koncentrációban sem robban. Az is nyilvánvaló, hogy egy bizonyos koncentráció alatt sem. Másként hogyan lehetne robbantással jöveszteni újabb és újabb vágatokat, frontokat? Jócskán elmúlt már tíz óra, mikor elhagyjuk Márkushegyet. A délutánosok és a leszállásra várakozó éjszakások szótlanul figyelik, ahogy begyömöszölődünk két másik kollégával a kis Polskiba. Fáradhatatlanul tombol a vihar. Iszonyatos erővel. A bányához vezető úton hegyi patak sebességével zúdul a folyamnyi víz. Az út két oldalán nem ástak árkot, így az alkalmi elemi csapás elhárítására nem is gondolhatunk. Arra viszont annál inkább, hogy előző hajnalban, amikor ugyanígy dörgött, villámlott és robogott a víz végig az úton, ugyancsak megnehezítette a majd tíz kilométerről idesiető bányamentők s a még távolabbról érkező orvos dolgát. Mi magunk úgy boldogulunk (abbeli félelmünkben, hogy egy keresztbe folyó áradat egyszerűen lesöpri az útról a Polskit), hogy ketten gatyára vetkőzünk, és áttoljuk a képzeletbeli túlsó partra a kocsit. Már-már azt hisszük, mi vagyunk ennek a — szerencsére azért ritkán ismétlődő — történetnek a főszereplői. Pedig hát még a sebesültek is vissza akartak menni — menteni a még bentlévő társaikat. Az ország legtávolabbi bányászvidékeiről akartak jönni a bányamentők, de már nem volt szükség rájuk. Reggel nyolcra minden elvégeztetett. Hála a jól megépített bányának, amely erősebbnek bizonyult a sújtólégnél, nem történt omlás, a bányamentők viszonylag akadálytalanul jutottak el mindenhová. * Másnap reggel. Első utunk a bányamentő állomásra vezet. Akkorra már kész a jelentés. Magyar László parancsnok készséggel nyújt át mindannyiuknak egy-egy példányt. Szikár, jelzőtlen szavak állnak össze benne. Nevek. Helyszínek. Holtak és túlélők száma. Sutábbnál sutább nyilatkozatok hangzanak el: helytállásról, hivatástudatról. Azt csinálták, amire kiképezték őket, ami a dolguk. Amit megkönnyített, hogy hála, a jól funkcionáló vízzárnak, nem robbant be a szénpor, s ezért tűz se keletkezett. „Jó érzés volt embereket felszínre hozni, akik ezután is élni fognak". Vagy: legtöbbjüknek gyereke, családja van otthon." Ezzel vége is. Legfeljebb annyi történik a későbbiekben, hogy nincs az a hivatásos bányamentő, aki meg tudná előzni köszönésben azt, aki általa újjászületett. Ha éppenséggel felismerték egymást mocskosan, szénporosan a pokoljárás pillanataiban. Itt vannak mindannyian. S mennyire mások, mint ahogy az ember távolról vagy akár az újságokból elképzeli őket! Nem ismertem egyiküket sem június 22-e előtt, így nem mondhatom, hogy különösképpen megváltoztak volna. Itt vannak mind, látszólag kipihenten, tettre készen megint; őszülő halántékkal, trikót szaggató karizmokkal. Akik régen megedződtek a halál elleni viaskodásban, s akik éppen Márkushegyen estek át a tűzkeresztségen. Készen arra, hogy a riasztócsengő hívására újra és újra társaik segítségére siessenek. Hogy Jószerencsét köszönhessenek ezután is az életbenmaradóknak, s megadhassák halottaiknak a végtisztességet. * Laczó Béla, egyike az újraszületetteknek, ugyancsak csodálkozik, amikor déltájt becsengetek hozza. Sápadt, nyurga fiatalember. A szeme gyakran összerándul, de azért készséggel belekezd, hogy elmondja az elmúlt éjszaka históriáját. — Mielőtt leszálltunk, azt nézegettük, kinek lesz a közeljövőben névnapja. Három Lászlót is ünnepeltünk volna 27-én: a Tímárt, a Zámbót és a Túrit. A 112-es frontra mentünk, a csapatvezetőnk, Nyolczas András mondta, hogy ki mit csináljon. Nekiláttunk fúrni, aztán robbantani Láng Árpáddal. Mikor megvolt, elkezdtünk kirakodni. Már be is ácsoltunk, mikor leálltak a ventillátorok. Aradi László, az aknászunk megmérte a metánt, s mondta a villanyszerelő Sarkadi Imrének, hogy csak akkor kapcsoljon vissza, ha ő szól. Aztán beszélt a mézeren a diszpécserrel, akitől megtudta, hogy nagy vihar van kint, és csak akkor lesz áram, ha a központi elektromosok kijönnek. Ekkor döntött úgy az aknász, hogy hagyjuk el a munkahelyet. Kimentünk a légvágatba, ott Lánggal és Navrasics Istvánnal kezdtük bepakolni a szerszámokat a ládákba, amikor bekövetkezett a robbanás. Röpültem néhány métert, rázuhantam a Láng combjára. Ez volt a szerencsém, hogy nem valami vasra. Sújtólég! — kiabálta Láng. Menjünk kifelé! Semmit se láttam, szemem, szám tele lett szénporral. A többiek szanaszét szóródtak, azt se tudtam, élnek-e vagy meghaltak. Egyszer csak az egyik lengyel megfogta a karomat, s ő is mondta: kifele, kifele. Aztán az aknász hangját hallottam: Mindenki vegye fel az önmentő készülékét! Szerencsére volt a levegőben oxigén, különben hiába van az ember száján a csutora. Botorkáltam a sötétben, ahogy tudtam, közben a lengyel is lemaradt rólam. Az volt a szerencsém, hogy a kulacsomban kotyogott egy kevés víz, azzal kiöblíthettem a számból a port. Arra is emlékszem, hogy amikor a robbanás helyére érkeztem, amit abból gondoltam, hogy hirtelen lehetett vagy 40—50 fok, többen levették a készüléket és eldobták. Raáb János a mi csapatunkból is ott halt meg, hallottam a hangját: Levegőt, levegőt! Mély, lassú hangja volt. Ötvenéves múlt, a fronton arról beszélt, mit fog csinálni, ha nyugdíjba megy majd. Hirtelen lettem rosszul, leültem a földre. De mintha álmodtam volna az egészet, a családomra gondoltam, félrebeszéltem. Sose hittem, hogy szén-monoxiddal eltelve tud gondolkodni az ember, csak éppen mást mond. Furcsa, de valahogy jó érzés volt. Arra eszméltem, hogy ketten megragadnak és húznak kifelé. Mehettünk olyan húsz 6