Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: Utolsó Jószerencsét

métert, mikor éreztem a friss levegőt. Aztán, hogy feljöttem, letépték rólam a ruhát, a csizmát, nyugtatót adtak, valami injekciót, s mikor úgy-ahogy kitisztult a fejem, megfürödtem. Behoztak az oroszlányi rendelőbe, betegállományba vettek, mivel esés közben megütöttem a combom és a derekamat. Sejtettem, hogy jó néhányan ott maradtak közülük, de hogy kik, azt csak az esti TV Híradóból tudtam meg. — Visszamegy, ha kiírják? — Vissza. Pedig szakmám is van. Pék vagyok. — Nem azért, mert lent több a kereset? — Nem. Egyszerűen azért, mert megszerettem. A véremben van. Az apám, a három testvérem s a sógorom is bányász. Az Aranycsille étteremmel szemben lévő is: jobb félni, mint megijedni. Abban teljes az egyetértés, hogy azonnal fel kellett volna parancsolni az embereket. Kalandfilmek főhőseire emlékeztető küllemű szakvezető vájár húz félre, s invitál, hogy kapjunk be valamit az egyik csárdában, azután mond ő nekem olyat, hogy a fülem is eláll tőle. De ha megtudja, hogy kikotyogom a nevét, kiherél, még ha a világ végére bújok is el előle. Megyünk hát a csárda felé, kiderül, hogy félig-meddig földik vagyunk, juhász volt, mielőtt a bányához szegődött, s azért lakik a szállóban, mert nem szereti már az asszonyt. Pechünkre azonban minden csárda zárva van. Lenne ugyan egy pálinkamérés az öreg faluban, de oda nem megyünk már ki. Visszabatytyogunk a szállóba, ahol végre elővehetem a jegyzetfüzetemet. Béke-szállóban, ahogy némi túlzással a vállalat munkásszállóját annak idején elnevezték, legtöbben álmatlanul töltik az éjszakát. Csoportokba verődve, kisebb vagy nagyobb szesznyomás alatt forrósodik fel újra a meg-megakadó beszélgetés. Rokkant vájárok, sokat próbált „földalatti kubikosok", pár hónapja először leszállt bányászpalánták mondják egyre a magukét, magyarázzák a magyarázhatatlant. Hogy bizony lehettek volna eleve szigorúbbak a biztonsági előírások. Jóllehet álmában se gondolta volna senki, hogy ebben az új bányában szerencsétlenség történhet. Úgy bíztak benne az emberek, mint az istenben, mondja az éjszakai portás, aki 31 évet húzott le a föld alatt, s rokkantnyugdíjasként, öreg fejjel arra kényszerül, hogy megfejelje kevéssé a háromezer-ötszáz forintnyi járandóságát. S különben is, az oroszlányi szénmezőben még a legöregebb bányászok sem emlékeznek sújtólégrobbanásra. Még— A bányászt manapság a magához hasonló zöldfülűek legtöbbje úgy képzeli el, hogy csak nézi a gépeket, s legfeljebb néha igazít rajtuk egyet. Pedig mennyire nem így van. Ugyanúgy kell lapátolni, mint azelőtt. Csak míg valamikor ráhegesztettek a lapátra, hogy többet tudjanak vele kanalazni, ma levágunk belőle. Ennyi a változás. Ismerek nem egy bányászt, aki úgy megy az utcán, hogy majd orra bukik, annyira szétment a dereka. A mi dolgunk, persze, könynyebb, mint az övék, mert a korábbinál jóval szélesebb szelvényeken, a hatalmas teljesítményű gépekkel négyszáz métert is kihajtunk egy hónap alatt. A í>aj azonban az, hogy túlságosan is rámennek a tonnákra, mintha más nem számítana. Ha engem tegnapelőtt megkérdez, biztosan azt mondom, hogy előbb-utóbb bekövetkezik a tragédia. Például hegesztenek rendszeresen mérés nélkül a vágatokban. Azelőtt csak munkaszüneti napokon lehetett hegeszteni, s ott állt az ember mellett egy lőmester lámpával. Csakhogy most nincsenek munkaszüneti napok. Nem azért mondom mindezt, mintha félnék, 1958 óta csinálom ezt a témát, de az a sok fiatal, aki most került ide... Aztán a fizetség. Az ötvenes években egy jó vájár simán megkereste az öt darab ezrest, amikor még nyolcvan-százhúszforintért lehetett venni egy párgojzervarrott cipőt vagy kétezerért báránybőr kabátot. Most meg négy plusz műszakkal a múlt hónapban tízezer-négyszáz forintot kerestem. Szakvezető vájár létemre. * A zömök, hatalmas fizikai erejű Bogdán Miklós innen van még a negyvenen, de csaknem húsz évet bányászkodott. Jelenleg a szálló főgondnoka. A változás oka: 1980. augusztus 13-án reggel öt órakor munkába menet a buszmegállóban infarktust kapott. Fél évvel azelőtt került Márkushegyre, addig a 20-as öreg bányaüzemnél dolgozott pajzsos fronton. „Nem titkolom, a több pénzért szegődtem el, s azt mindenki tudja, hogy itt a bánya megnyitásáig volt is kereset szépen. Három hónap elteltével szakvezető vájár lettem, s számítottam arra, hogy frontmester lehetek, csak hát a szívem közbeszólt. Tizenkilenc éven át három műszakban dolgoztam, itt négyben kellett. Összevissza jártunk be, volt hogy éjfélre, máskor reggel kilencre, felborult a biológiai egyensúlyom. Mikor úgy-ahogy rendbe jöttem, munkára jelentkeztem. Ha lemegyek a bányába gépre, egy embert kellett volna mellém állítani, aki arra figyel, mikor leszek rosszul. De hát ennyire nincs bőviben a munkaerőnek a bánya. Akkor leszázalékoltak, s azt mondták, legyek betegellenőr, de az emeletre mászkálás nem volt éppen az ínyemre való. Megüresedett viszont itt egy gondnoki állás, amit elfogadtam, s hamarosan kineveztek főgondnoknak. Ha balesetes lennék, száz százalék rokkantnyugdíjam lenne, így azonban csak a mindenkori vájárátlag 80 százalékát kapom. Pedig nem ittam, nem dohányoztam soha. Mi mástól kaptam volna a szívbetegséget, ha nem a munkától? De nem panaszkodom, a bányának jó néhány rokkantja van, s csak egy töredék jut munkához. Úgyhogy szerencsésnek tudhatom magam, bár halkan azt is megmondom: ha nekem csak a kisujjam hiányozna, visszamennék a bányába, és nem élősködnék az állam nyakán a tízezer forintos rokkantnyugdíjammal. * A vizsgálat közben lezárult. A vétkesek, amint olvashattuk, a törvény előtt felelnek 37 társuk haláláért. A diszpécser mellett újabban egy bányamérnök is teljesít szolgálatot, és áramkimaradás esetén negyedóra elteltével el kell rendelni az érintett bányamezők teljes kiürítését. Az oroszlányi temetőben, aki szerettei sírját felkeresi, rendre kis kitérőt tesz. Sorra látogatja az itt eltemetett tizenhét hősi halott bányász sírját is. A koszorúk jócskán kifakultak a hosszúra nyúlt nyár forróságától, de a gyászszalagokon jól olvashatók a túlélők búcsúzó szavai: Utolsó Jószerencsét. MTI Fotó: Tóth Gyula felvételei 7