Budapest, 1983. (21. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: Utolsó Jószerencsét

KERTÉSZ PÉTER Utolsó Jószerencsét Jóval a déli harangszó után érkeztem Oroszlányba. A várost akkor már elborították a gyászlobogók, s az elviselhetetlen forróságban se furcsállotta senki, hogy feszes derekú asszonyok, előregörnyedő édesanyák tetőtől talpig feketébe öltöztek. Örökös itt a készenlét. Félreismerhetetlenül meglátszik az emberen, hogy tragédia történt valamelyik hozzátartozójával. Nem tudom elhessenteni az agyamban kalapáló indulót — „Te kisleány, ne bánkódjál, bányásznak halni szép halál." Vajon látott-e az induló szerzője omlás alól több nap után előhúzott embert, vagy szénmonoxidtól megfojtottat, akinek valósággal ráégett a csutora a szájára? Mert a veszélyhelyzetben használatos önmentő készülék csak a mérgező gázokat szűri ki, arra nem alkalmas, hogy metánból éltető oxigént varázsoljon. Elég egyetlen pillantást vetni ezekre a fájdalmukban is erős asszonyokra a hétköznapi életét élő városban, hogy meggyőződjön az ember: ha dúdolták is valaha a hűségjutalom kifizetésének napján ezeket a slágerízű sorokat, valójában sosem vették komolyan. Ahogy azt se gondolták végig, mit jelent a szakszervezeti funkcionáriusok által annyit emlegetett „munka frontja", ahol elesni természetesen „becsület és dicsőség dolga". Mert ha végiggondolták volna, arra jutnának, hogy ez is olyan munkahely, mint a másik, ahol nem katonák, hadakoznak, hanem a szénpor lemosása után — este vagy reggel — jól megkülönböztethető arcú férfiak ölelik magukhoz családjukat, isszák borukat, s pihenik ki az átélt megpróbáltatásokat. Ami, persze, nem jelenti azt, hogy zsigereikben nem lappang ott a félsz. Akkor meg miért engedik útjukra újra és újra fiaikat, gyermekeik apját, ha egyszer biztosan tudják: rájuk is omolhat a szénfal, őket is megölheti a főténél sunyin meghúzódó metán, amely a levegővel keveredve maga az ősi ellenség — a sújtólég? Könnyű lenne azt válaszolni holmi civil észjárással, hogy hát nem szeretik, nem óvják eléggé őket, akik ebben az energiától megbolydult világban vállalják a szén felszínre hozatalát, s biztosítják az így is mind kevésbé „biztonságos üzemmenetet". Szeretetüket, szerelmüket tanúsítják ezek, a meglehet, definíciókban, ars poeticákban soha nem gondolkodó bányászfeleségek, bányászédesanyák, akik azt tartják: sárkányvérben fürdették meg szerelmesüket, fiukat, s ez sebezhetetlenné teszi őket. Mert ők lesznek az elsők, akik az ember és a kiszámíthatatlanul, orvul támadó föld alatti elemek tusakodását karcolás nélkül megússzák. Ha aztán mégsem sikerül: a halál a leghalálabb halál, s az azt követő értetlenség keserűbb minden gyásznál. * Nem először járok Márkushegyen, ott voltam a lejtős akna hajtásánál, jóformán egymásnak adták a különböző lapok tudósítói itt a kilincset akkoriban. A tetszhalálból feltámasztott szénbányászat, egyben az eocén program első bányája folyamatos nyilvánosságot élvezett. Nem utolsósorban azért is, hogy visszatántoruljanak eredeti mesterségükhöz a korábban eltanácsolt bányászok. Bejártam az ország mélyművelésű szénbányáit. Volt bennem valamiféle öngerjesztés, a megszokottól eltérő helyszínek, szituációk keresése, meg némi virtus is, hogy nekem az ilyesmi meg se kotytyan. Pedig az igazság az, hogy legalábbis közvetlenül a leszállások előtt, rendre a torkomban dobogott a szívem. Mókás volt a beöltözés, az ilyenkor elmaradhatatlan felvétel, amelyek közül nem egyet családi fényképalbumomban szoktam mutogatni, ám később mindez szinte észrevétlenül vált jelentéktelenné. Valahol lent a föld mélyén, mikor a félszet egyszer csak felváltotta a bátor férfiak közelségének öröme, akikkel jó volt egyszerre lépni, s akikkel, ha kis időre is, azonosulni lehetett. Majdnem minden szerkesztőségben akadnak, akiknek hasonlók az emlékei az enyémekhez, s akiknek a legfőbb érdemük, hogy „láttak már munkásembert". Fura, talán kissé megmosolyogni való kiváltság ez, ám legalább annyira nosztalgia is, legyűrhetetlen sóvárgás a munkájuk, fáradozásuk eredményét azonnal érzékelő emberek világa iránt. A mostani Márkushegy alig emlékeztet a korábbira. Amiben nincs semmi rendkívüli, hiszen történt egy és más legutóbbi ittjártam óta. A táj azonban, szerencsére, alig sínylette meg. Bokod felől jövet háborítatlan a természet, s a vetések, kiserdők, ligetek szemet-lelket gyönyörködtetnek. Ha nem lenne tragikus oka a mostani riportútnak, még azt is megemlíteném hangulati elemként, hogy a Pusztavám határában elterülő szépséges temető éppen szomszédos a bányával. * A kijelölt sajtószobában teljes a tájékozatlanság. Mindössze egy közlemény áll rendelkezésre, délelőtt 11 órás keltezéssel. „Az Oroszlányi Szénbányák Márkushegyi Bányaüzemében 1983. június 22-én 4 óra 6 perckor történt ismeretlen okból bekövetkezett sújtólégrobbanásról. A Márkushegyi Bányaüzem É-i 1. sz. széntelepén robbanás történt. A bányamentők azonnal a helyszínre mentek és a mentést megkezdték. Az éjjeles műszakban 204 fő dolgozott a bányaüzemben, az érintett bányamezőben 94 fő volt, közülük a robbanás következtében 35 fő életét vesztette„ és 19 fő megsérült, akiket kórházban ápolnak." Ahányan vagyunk, annyifélére gondolunk. És, persze, szeretne mindenki okosabb, tájékozottabb lenni a másiknál. Információ azonban, legalábbis amíg a kormánybizottság fel nem jön, nincs. Partizánkodunk. Ki-ki leszólít tekintélyes küllemű, kialvatlan férfiakat: mondanák csak el neki, mi is történt valójában. A válasz többnyire tehetetlenül széttárt kar, s vadászhatunk újabb riportalanyokra. A főmérnök akárha két hete nem aludt volna, suttogva mondja: „Az áramszünet összefüggésben van a balesettel. Ha folyamatos lett volna az elszívás... De velem nem beszéltetek!" Németh Ferenc igazgató egyre csak a: bányát dicséri, meg hogy eddig milyen jól ment minden. Mikor telefonhoz hívják a másik szobába, valaki folytatja: „a bányában nem is esett kár, az kiállta a próbát. Pedig a robbanás akkora volt, hogy odébb dobott több tonnás berendezéseket, kitépte a vezetékeket, a légajtókat. Csak emberéletben esett kár." Csak. Alighanem azért is, mert túlságosan rábízták magukat a technikára, a korszerű berendezésekre. Meg még csak a jóisten tudja megmondani, hogy miért. Félszavakból, beszélgetésfoszlányokból próbálom magam elé képzelni azt a pillanatot 5