Budapest, 1983. (21. évfolyam)
11. szám november - Császár Nagy László: Lehetőségek, tilalmak és feltételek
CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Lehetőségek, tilalmak és feltételek Indulásként két vélemény: — Legalább tudom, mibe fektetni a pénzemet — veti elém hanyagul a választ a fogorvos, amikor az állami lakások megvételéről kérdezem, aztán beszáll a tükörfényesre glancolt kocsijába. — Csak nem lakoltatnak ki — sopánkodik a hetvenedik életévét taposó hölgy —, mert bizony a 2100 forintos nyugdíjamból nem tudom megvenni ezt a lakást. — És behúzza az ablakon a függönyt. Tudom jól, az idézett két vélekedés nem tükrözi — nem is tükrözheti — az állami lakások eladása körül megfogalmazott véleményeket. A vélemények ugyanis megoszlottak a vita során. Az érdekek csatáztak. Voltak, akik társadalmi berendezkedésünk alapjait féltették az intézkedéstől, mások az új jogszabályban csupán a magántulajdon gyarapításának kedvező lehetőségét látták. Számtalanszor napirendre tűzte ezt a témát a rádió, a televízió és a napisajtó. A vita hosszú és tanulságos volt. Dr. Kovács Ilona, a Fővárosi Tanács ingatlankezelési főosztályának osztályvezetője ekképp összegezi tapasztalatait: — Mindenekelőtt azt kell let szögezni, hogy a széles körű vita demokratikus volt. Ugyanezt mondjuk el az állami bérlakások eladásának helyi szabályait rendező jogszabályról is, hiszen a jogalkotó— a Fővárosi Tanács — messzemenően figyelembe vette rendeletében a kerületi tanácsok javaslatát, véleményét is. Fontosnak tartom, hogy nem két lehetőséget bocsátottunk társadalmi vitára, hanem valóban alternatív javaslatok kerültek a társadalmi szervezetek és az állampolgárok, valamint a döntést hozó tanácsülés elé. A vita számos kiegészítéssel, javaslattal és okos érvvel egészítette ki az eredeti jogszabálytervezetet. És különösen feltűnt — néhány komolytalan levéltől eltekintve — az állampolgárok felelősségtudata, amellyel segítették ezt a munkát. Nagyon fontosnak tartom azt is, hogy véleményét nyilvánító valamennyi honfitársunk, legyen az munkás vagy értelmiségi, védte a nyugdíjasok érdekeit. Féltették őket, hogy esetleg új környezetbe kerülve nehezebben boldogulnak, a lakások megvásárlása számukra megoldhatatlan anyagi terhet jelent, eddigi környezetükből kiszakadva nehezebben birkóznak meg a mindennapi tennivalókkal. De ugyanilyen emberséggel védték a felszólalók a három- és több gyermekes családok érdekeit is, féltették őket a lakások megvásárlása következtében rájuk háruló anyagi terhek okozta nehézségektől. Fontosnak tartom ezt azért is, mert ezek a hozzászólások a társadalom felelősségtudatáról tanúskodnak, a jogalkotó pedig messzemenően figyelembe vette a társadalom jelzéseit. — A vita tehát bizonyítja, hogy a társadalom érett a demokráciára, de vajon hogyan tükröződik mindez a jogszabályban? — Azzal kezdem, hogy az állami tulajdonú bérlakások elidegenítését rendező jogszabály széles körű döntési lehetőséget ad a fővárosi, megyei és a városi tanácsoknak. A közpenti szabályozás pedig a korábbinál ugyancsak tágabb körben ad módot a lakások megvásárlására, mint az 1969-ben alkotott rendelet, amelynek teljes körű érvényesülését egy végrehajtó bizottsági határozat szűkebb körre korlátozta. Az új jogszabályban határozottan érvényesül a szerződéskötési szabadság, vagyis csak akkor van mód a lakások eladására, ha ez találkozik az állampolgár akaratával. És erre biztosítékot ad a jogszabály, hiszen a 12 lakásos és annál kisebb házakat csak akkor lehet eladni, ha a bérlőknek legalább kétharmada meg akarja vásárolni lakását. Ha a bérleményt megvásárolni szándékozók aránya nem éri el a kétharmadot, a ház eladása szóba se jöhet. Kétharmados vásárlási szándéknál az ingatlankezelő vállalatok elősegítik az eladást, ha pedig a bérlők 75 százaléka bejelenti vásárlási szándékát, az épület eladása csak rendkívüli esetben tagadható meg. A 12 lakásnál nagyobb épületek eladásáról csak az állampolgárok demokratikus fóruma, a lakógyűlés jogosult dönteni. Ilyen esetben is szükség van a lakók 75 százalékának beleegyezésére. — És ez már önmagában biztosítja a nyugdíjasok védelmét? — A jogszabály mindenkép-2