Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Lehotay-Horváth György: Sétáló palotánk: a Vérmező

Ma játszótér és a pihenés helye beszélgetéseik során gyakran késtek le az ebédről. De én se bántam az elfőtt ételt, a patkóvá görbült . sültet, mert Galamb tanár úr végeérhetetlen monológjaiból óriási színházismeret s általam alig értett, később mégis beérett magasabb szemlélet áradt. Alulnézetben persze; legföljebb ha pocakján domborodó óraláncát láttam, mégis mintha magántanulóként egy idegen nyelv titkaiba avattak volna. E kulcslyukon kilesett tudomány aztán az ösztönös megérzések hajszálerein szívódott lassacskán a tudatomba. Ez az az életkor, midőn az ismeretek kusza zagyvaléka hirtelen elrendeződik, kopogtatás nélkül léphetünk „a a tudás csarnokába". Közelünkben lakott Ferencsik János, akinek — Failoni látványos temperamentuma gesztusvilágának ellenpontjaként — takarékos, ám pontosan értelmező vezénylési módját már megismerhettem. (Általa fedeztem föl korán Bartókot.) Macskaugrásnyira volt Ligeti Juliska lakása; a népszínművek, parasztdrámák egykori üdvöskéjét jószerivel már elfeledték. S két háznyira tőlünk volt otthona a nagy szfinxnek: Csortos Gyulának. A róla szóló anekdoták gyakran fűszerezték étkezéseinket. Lehotay szerető iróniával utánozta, híresen csípős bemondásait tovább hegyezte —• sokuk él még emlékezetemben e kettős fénytörésben: mint idézi föl egyik művész a másik alakját. A mogorva különc álarca mögül egy érzelmeit rejtegető, titkosnyersen jót cselekvő, valósággal népi igazságtevő figura körvonalai bontakoztak. Nemegyszer láttam taxiba szuszakolódó alakját; közös próbáikra nevelőapámat is meginvitálta olykor — ami fölért nála a kitüntető barátsággal. Megmaradva persze a szigorú magázódásnál. Sűrű pénzzavarában Csortos sokszor elvállalt alkalmi föllépéseket, melyek iránti megvetését rögtönzésekkel, partnerei zavarba ejtésével is éreztette. E talmi figurák, brettlihősök s a körülöttük keringő operett-Zulejkák látványa mellett diákként találkoztam egy igazi Zulejkával. Ugyanabban a házban, ahol Csortos lakott, volt Abdin Szulejmán fűszerboltja. A török származású férfiúnak és olasz feleségének három lánya volt. A legifjabb az anyjára ütött, a két idősebb — Zulejka és Fatime — barna bőrével, kalandfilmeket idéző megjelenésével az egzotikum izgalmát lopta közép-európai hétköznapjainkba. Apjuk korai tragikus halála után — mandulaműtét közben elvérzett — megszűnt a bolt. De hogy kerül Zulejka a művészek arcképcsarnokába? Egyszerű a magyarázat: feleségül ment Cziffra Györgyhöz, mint ezt a művész nemrég magyarul is megjelent emlékirataiban (Ágyúk és virágok) mindenki olvashatja. Nevét ma Soleilkának írják, ami emlékeimen nem változtat. Már az új világban találkoztam velük ismét, amikor a moziként működő Városi (mai Erkel) Színház színpadán a film előtti műsorokat „rendeztem". A zaklatott, halálfejarcú zongorista akkor csupán virtuóz képességeivel tündökölt; lenyűgözötten sem sejthettük egy tragédiákkal vemhes életút későbbi magaslatait. Visszapillantását olvasva meggyőződhettünk róla: a stációk nem voltak hiábavalóak. El kellett menekülnie ahhoz, hogy végleg hazataláljon. Ostrom és búcsú A Vérmező tulajdonképpen meglehetősen elhanyagolt volt. A szélén húzódó lovasösvényen reggelente is vajmi ritkán poroszkált egy-egy katonatiszt vagy családtagja. Inkább néhány sznob, a keménykalapos, fehér kesztyűs elegancia megszállottjai. (Úrlovasok számára alkalmasabb terepek is nyíltak.) A Mikó utca sarkán trafik állt, valamivel odébb szürke épület, talán az Elektromos Művek tulajdonában. A Korlát lépcsőtől egy átjáró szelte ketté a mezőt; útrövidítés a Déli vasúthoz. Füve korántsem emlékeztetett angol gyepre. A háború vége pedig egészen különleges • élményekkel szolgált. Először a tehéncsordák. Melyeket elkezdtek hajtani „valahol Magyarországon"; itt is megálltak, csöppet legeltek, majd folytatták útjukat a bizonytalanba. Az ostrom elejét házunk első emeletén töltöttük, egy domboldalra szolgáló lakásban, mert a miénk túl büszkén tárta mellét a gránátoknak. Egyszer néhány holmiért fölmentem — a pincét a nyilas razziák miatt nem kedveltük —, s mint a filmvásznon, repülőt láttam a Vérmező fölött lebegni. A következő pillanatban mintha késsel hasítottak volna dobhártyámba; a bomba kioldódott, a légnyomás megdöntött. Szilveszterkor pedig már a házat érő találat siketítő dörrenése: ablakok tokostul recsegnek, kőpor a szánkban, téglákon gázolunk, a bútorok összeszaladnak, rémült nyáj módjára reszketnek a szoba közepén. Még segítek az oltásban, szétszaggatott ruháim és könyveim maradékát mentem — maradni lehetetlen. A fölszabadulást már a pesti oldalon érjük meg. Könnyű a búcsú máig legszebb lakásomtól: a lógó erkélyroncsok mintha jelképesen integetnének a múltnak. Poggyász nélkül könynyebb nekivágni az annyira várt és remélt új világnak. * „A 2. világháború után a Várnegyed romtalanításának törmelékanyagával töltötték föl, majd parkosították. A feltöltés előtti régészeti kutatások helyén a középkori Logod falu alapfalait tárták fel. A háború után fölszámolt magán faiskolák értékes, sok esetben különleges fa- és cserjeanyagát (tulipánfa, barátcserje, babérmeggy, díszcseresznye, berkenye, boróka, hamisciprus, tuja stb.) ide telepítették. A Vérmező ma Budapest egyik legszebb közkertje. Itt van a Magyar Jakobinusok (Marton László) és a Budai önkéntes Ezred (Szabó István) emlékműve." Ez a korszak sem szűkölködött viszontagságokban. A kiskertbemutató területét a Krisztina körút kiszélesítése fölhabzsolta, majd a metróé]1

)idézés költözött hosszú évekre a pályaudvarral szembeni területre. 1975-ben fölújították a virágokkal dús évelőkertet, 1979-ben — a gyermekév alkalmából — megépült a Mikó utca menti játszótér. Végül tavalyelőtt — a Fővárosi Kertészeti Vállalat és a metróépítők közti anyagi termész^ű huzavona után — begyógyult az utolsó sebhely. A 13 hektáros park ma gyerekek, öregek, alkalmi megpihenők, szerelmesek „sétáló palotája". Szemünk boldogan issza föl a dús vegetációt, a füvön laza eleganciával szétszórt ülőalkalmatosságokat, a látvány féltőn óvott változatosságát. Valami mégis elszomorított utolsó tavaszi sétámon. Martinovicséknak koporsót és a budai önkéntes ezrednek kiégett romokat formázó emlékműve. Egy római katona két évezredes sírfölirata könnyebben kihüvelyezhető, mint ezek a két évtizedes szövegek. Valakik erre is gondolhatnának. 41