Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Lehotay-Horváth György: Sétáló palotánk: a Vérmező

mes konzervatizmus őrizte meg a hajdan logikus számozás csonka emlékét. Az utolsó otthon Messze jártunk még az utcanévváltozások későbbi történelmi váltólázától. Hellyel-közzel mégis akadt reform, több bonyodalommal, mint eredménnyel. Anyám második házassága után visszaköltöztünk a Vérmező hoszszanti egyenesére, az Attila utcába. Ezt egy időben — talán hazafias fölbuzdulásból, hiszen Attila körút is létezett — IV. Béla utcára keresztelték, totális zűrzavart okozva postai körökben. Jó néhány levél ment a IV. kerületbe (az akkori Belvárosba; Nagy-Budapest csak később jött létre), az itt föltételezett Béla utcába, némelyek meg a Béla király út táján keresték címzettjüket. így aztán rövidesen visszaállították az Attila utca régi nevét. (A mai út a körút és az utca egyesítéséből származik.) Eleinte a 83., majd a 91. alatt laktunk, de ugyanabban a házban. Közben átszámozták. Ezen a szakaszon a harmincas években épült új házak töltötték ki a foghíjakat, őrizve a korabeli Bellevue Szálloda s néhány jóval régebbi épület stíluszagyvalékát. Utolsó budai otthonom hatalmas erkélye páratlan kilátást nyújtott megmárosodott szememnek. A hegyek diadalkoszorújától a \c lankájáig terjedt láthatárom. Tüze. * leírása fölajzott toll birtokában is istenkísértés volna. A Tabán ihletett dalnokánál, Krúdynál a legszerényebb emléknyom is buja hasonlatdzsungel vegetációját termi, sorai télikertjében járva a fagyos februárban sem kell megborzongnunk. Magam bizony jócskán dideregtem, kivált 1939/40 telének — voronyezsi előjáték? — dühöngő hóhullásában, mikor szánkódomb nagyságú akadályokon át törtettünk az iskolába. Később a rendszeressé vált szénszünetek csacska szabadságát élveztük. Legfölső emeleti, huzatos lakásunk kifűthetetlennek bizonyult; fagyoskodással állt bosszút a zöldebb látványok pezsdítő élvezetéért. A világ fölfedezése egyének megismerésében ölt testet. Elvont osztályértékelés helyett .— még az érzelmi lázadás korában — elemista padtársam révén ismertem meg az igazi szegényséséget, a sokgyermekes P. családot, kikhez képest elvált, dolgozó anyámmal a mindennapos kuporgatás ellenére is krőzusok voltunk. A reggelenkénti iskolába járás ismeretlen ismerősöket is termett. Szembejövőket, akikről tudtuk, hogy idegenek, de arcukat mégis távoli rokonoknál ismerősebbként ittuk magunkba. Ha más körülmények közt találkoztunk, önkéntelenül köszöntünk, csodálkozást vagy elnéző mosolyt aratva. Mindennapos gyönyört szereztek a különleges nevek és cégtáblák. Kopik György cipészé maga volt az eleven cégér (mint az újlipótvárosi dr. Facsar Artúr ügyvédé); lovag Ahsbahs Tassilo fogorvos nevének ízlelgetéséhez szükségtelen kommentár. Telefonvicceink is ekkoriban burjánoztak. Ugyan hová méltóztatik ? — érdeklődtünk kifogástalan udvariassággal özvegy Odabassich Jánosnétól. Máig sem értem, miért ragaszkodott nevéhez, s kivált miért tette nyomtatásban közszemlére. Egy bizonyos: mi sem voltunk különbek a Deákné vásznánál. Nemcsak különcök és átlagpolgárok laktak e vidéken a Horthyérában. A táj szépsége és viszonylagos nyugalma (még nem státusjelkép az autó), zöldje és történelmi levegője, továbbá a lényegesen szerényebb tömegközlekedés ellenére is jó megközelíthetősége — mindez együtt az irodalom és a művészet jeleseit is a Vérmező köré vonzotta. Jó néhányukkal magam is találkoztam. Csortostól Zulejkáig A sorsok csavarmenetei időben — s néha térben is — kuszán görbülnek, eltolódnak. Kosztolányi lakásáról csak tudtam; de honnan tudtam volna, hogy osztálytársamnak anyja lesz utolsó szerelme ? Honnan, hogy jóval Kosztolányi halála után kalandos életű idősebb barátom, a gémnyakú Risi egy fogadottlány-féléjüknek fog udvarolni? Az ő pesti folklór-figurája a Mikó utca hegyre futó elején bukkan föl, özvegy apja, a gyakran kapatos „igazgató úr" (valójában háborús stróman) társaságában, nagyralátó névjeggyel, ám dohszagú lakásban, keljfeljancsiként fölugró díványrugókkal körítve. S tőszomszédságunkban lakott Márai Sándor, a felhőkben trónoló bálvány, a népszerűsége csúcsán álló író... Már ismertem művei közül a Zendülőket, Az igazit, a Vendégjáték Bolzanóbant (Casanova nyolcvan oldalon át tartó halevésének bravúrjával). Stílusos volt hát, ahogy életemben először megpillantottam Márait. (Nevelőapám, Lehotay Árpád színművész révén gyerekként már otthonos lettem a Nemzeti Színházban, a sikeres Máraipremiereket is sorra láttam.) A Vérmező szögleténél sétáltatta kutyáját. Negyvenes éveit taposta, mai fogalmaink szerint még fiatal ember. De a magány dicsfénye már akkor is körüllebegte. Korán táskásodó orcák, távolba néző, elutasító tekintet, emeletnyi magasságban eszmélkedve. Kezében a póráz, az alant ballagó, „földszintes" kutyával. A gótikusán hosszú fejalkat, a duzzogóan kerekded ajkak, keserűen legörbülő szájszélek mérhetetlen gőgöt, fenséget árasztottak. Meglehet, csupán önvédelemből, egy mindentől fölsebződő, vérzékeny lélek tiltó gesztusával, szerepjátszó zárkózottságával. Ür és kutya között akkora távolság feszült, hogy a póráz szinte magyarázó nyílként mutatott a rabszolgalétet jelképező nyakörvre. (Holott minden csalóka; később elolvastam a Csutorát, az író érzékeny kutyaregényét.) Máraiban mintha megtestesült volna a krisztinai polgárlét vézna törékenysége, jósjelként utalva a közelgő pusztulásra. Későbbi műve, a Sértődöttek mindezt visszaigazolta. Nem lett öngyilkos a régi Európa másik jeles képviselője, Stefan Zweig mintájára, de úgy vonult emigrációba, hogy csak egy mélyről fölszakadó szabadvers tett tanúságot a haza elvesztéséről, s még aggkorában, még látogatóba sem kívánt visszatérni. Később tudtam csak meg, hogy közelünkben volt Babits utolsó lakása, melyben már keveset tartózkodott a nagybeteg költő, inkább Esztergomba húzódott a halál előszelében. Emlékkönyvét lapozgatva döbbentem rá igazi nagyságára. S azt sem tudhattam, hogy a közelben új nemzedék készülődik belépni az irodalomba, Mesterházitól az „Űjholdasokig". Nem sokkal voltak nálam idősebbek, de némelyikük névjegye megjelent már a literatura előszobájában. Többet tudtam a színházi emberekről. Nemegyszer voltam néma tanúja, mint beszélget nevelőapám a Bors utcában lakó polihisztorral, Galamb Sándorral, akiről a lexikon így ír: „tanár, író, dramaturg, színikritikus, színigazgató, az irodalomtudományok doktora". Tanártársak is voltak a színészegyesületi iskolában, s ha együtt tértek haza, peripatetikus Ronccsal, törmelékkel töltötték föl a háború után Már megnőttek a fák 40