Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Frank János: Búvópatak

Egyre ritkábbak az olyan forró hangu­latú vernisszázsok, mint amilyen Vaszkó Erzsébeté volt tavasszal a Szent­endrei Képtárban. A megnyitót Barcsay Jenő — Vaszkó egykori főiskolás társa — tartotta, a közönség között sok volt a festő és feltűnő­en sok a fiatal. Ügy is mondhatnám, hatal­mas volt ennek a kiállításnak a szurkológár­dája. A rendező, dr. Hann Ferenc külön ér­deme, hogy ilyen nagyszámú Vaszkó-képet tudott felkutatni az életmű-kiállítás számára. Monografikus kiállításnál szokatlan dolog: Tandori Dezső saját grafikáiból, képverseiből összeállított külön kis tárlattal (Hommage a Vaszkó) tisztelgett a művész előtt. A tizen­öt lapot külön kabinet mutatta be. A megnyitó után az alkotók kisebb foga­dást adtak a szentendrei Műhely Galéria frissen renovált XVIII. századi udvarán. Vaszkó fehér blúzában, a gallérja alá kö­tött bársony szalagcsokorral decens volt, szép és attraktív. Ugyanolyan méltósággal fogadta az ünneplést, mint régebben a mellő­zések éveit. A kritika műfajának egyik, talán kevéssé ismert törvénye, hogy a dicsérethez is kell bátorság. így hát, igenis le merem írni: Vaszkó Erzsébet az egyik legnagyobb ma­gyar festő. Igaz, hogy a szakemberek sem mind ismerik, ez meglátszott a szűkös kriti­kai visszhangon is. Most igyekszem pótolni. Méltán hangzik el a kérdés: ki ez a titok­zatos, visszavonult művész, aki oly ritkán szerepel kiállításokon ? így is jellemezhetném a Vaszkó-jelenséget: búvópatak. 1929-ben végzett a főiskolán, Vaszary János tanítvá­nya volt; a szuggesztív mesternek igen sok növendékéből lett modern festő, a fiatalok rajongtak érte, de stílusában egyikük sem követte. Vaszkó Erzsébetnek már főiskolás kora óta vitathatatlan tekintélye, rangja van a szakmában — pedig ez a kör a legkegyet­lenebb bíráló —, s mindmáig él a Vaszkó­legenda. Amikor aztán a búvópatak felbuk­kan, vagyis a festő kiállít — 1931 óta nem sokszor fordult elő — még csak erősödik a legenda. „Naponta festek — mondja Vaszkó Erzsébet — mindennap jó munkát szeretnék: dehát ez nem mindig sikerül. Mindennap dol­gozom, hogy az ihlet munka közben találjon.'''' Ez a recept félelmetesen egyszerű. Még fé­lelmetesebb, hogy a festő, tiszteletre méltó igényességről, és önismeretről tanúskodva műveinek nagyobb részét megsemmisítette, fölhasogatta; ezért olyan kicsi az oeuvre-je. Hasonló indítékból húzódozik a kiállítástól is: „A publikáció — vallja — nem tartozik a festészetnek, a művészetnek a kelléktárába, az másodlagos dolog. Az alkotás felemelő emberi érzés, ami azon túl van, az már legföljebb tar­tozék." Szerencse, hogy fiatal tisztelőinek kérésére, néha mégis enged ebből az int­ranzigenciából. Csaknem kizárólag pasztellel fest, leg­alábbis a kiállítás ezt bizonyítja. Művésze­tének első korszaka a máramarosi hegyvidék közelségéről tanúskodik: ott töltötte a gyermekkorát, ez a táj az alapélménye. E korszak képein többen Nagy István-hatást találtak, én úgy vélem, inkább talán a kép-BÚVÓ Vaszkó Erzsébet tárgy rokonsága a döntő, hiszen a Vaszkó­tájak töltése, festői mondanivalója is egészen más. A Máramarosi falu (1942) komor, he­gyes tetejű házaival, a Falu (1940) szorosan összeépített parasztházainak frappáns kivá­gása legjobb eredményei ennek az időszak­nak. (Későbbi reminiszcencia az 1949-es Hegyek kompozíciója.) Ez leíró festészet még, de semmiképpen sem konvencionális, nem sorolható iskolákba, a művész tehetsége s az eljövendő képek kvalitása máris nyil­vánvaló. Élményt rögzített Vaszkó akkor is, most is, csakhogy még annak idején direk­tebb volt az élmény kivetítése. Később töb­bet akart a művész: „.. .számomra a tarta­lom és a forma elválaszthatatlan. A formákkal Kőbéka, 1969. Olajpasztell, 70 x 90 cm Gajzágó Jolán felvételei Falu, 1940. Olaj, 66x88 cm 24

Next

/
Oldalképek
Tartalom