Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Frank János: Búvópatak

3 AT AK festményei is élményt akarok kifejezni, fokozottabb absztrahálással." A Tájképen (1945) még kevesebb az absztrahálás, ez még szabályos „tájkép", ami oly ritka Vaszkónál. Az Üres vendéglőnek (1962) színes, zöldes a háttere, elöl épületek szénnel rajzolt jelzései, talán itt érezni valamennyi rokonságot Gadányi Jenővel (őt is kezdjük elfelejteni, kár). Gadányi Vaszkó Erzsébetnek jó barátja volt, hosszú évekig egy eszmei körbe tartoztak. Eddig a „színes" Vaszkó, bár már ekkor is a kolorit redukálása volt a jellemzője. Aztán elment egészen a végső határig: a színszegénységig, a sötétekig, a feketéig. Később ez a komoly, sőt, komor, ünnepélyes kifejezésmód tudatos formanyelvévé fejlődött. Konstruktivitása markáns, a határozott hangot csakis a pasztell vagy az olajpasztell technikája lágyítja bársonyossá. E festmények ütőerejét a kevéssé fogékony néző sem tudja elkerülni. Akármilyen drámaiak ezek a képek, mégis megnyugtatnak, mintegy tranquillánsok, paradox módon éppen sokkhatásuk révén. Pedig nem dekoratívak, nincsenek rajtuk intenzív színek, vörösek vagy sárgák. Csakis sötétek. És bár nő festette őket, mégsem feminin művek, egyáltalán nem. Mindössze annyi bennük a nőiesség, amennyi minden műalkotáshoz szükséges. Ezek a képek is — még mindig — a természetből táplálkoznak, csakhogy az élményt Vaszkó most már jelzésekké — olykor úgy érzem, betűjelekké — deriválja, szkematizálja, sűríti. A Villanások on (1966) mintha betűk volnának, csakhogy egy nemlétező ábécé betűi; a mély-bársony feketéből valóban kivillannak a színek, például a rózsaszín. Ugyanezzel a — mintegy — lettrizmussal találkozunk a Töredékek (1970) kompozícióján is, vagy egy másik híres képén, a Kőbékán. A nagyon tipikus sötét képsorozatokra néha világosabb tónusú ciklusok válaszolnak, szürkéhez közelálló színvilágokkal. Sőt, mintha a szín is megjelennék olykor. A Halálhajó (1975—82) — a fekete alapon a lila vitorlák csupán jelzésszerűek — Vaszkónál már nagyon színes képnek számít. Különben a Halálhajót az eredeti színvonalán szitanyomással sokszorosította a Szentendrei Műhely. Az Alom (1964) szerkezete és motívuma szürrealista kompozícióra vall. A két egymás fölött lebegő, világoskék, belül középkék foltból szögletesített emberalakot is kiolvashat nézője, ha akar. És megint csak ebben az együttesben — kolorista műnek tartom a Papírsárkányt (1967), ezt a világosabb tüzeslila alapon centrálisán beállított, kék-fekete szemhez hasonló sárkányalakot, a zsinórgombolyaggal, illetve annak — elnézést, ha századszor ismétlem Vaszkónál —jelzésével. Nem az én hibám, ha elégtelenek műleírásaim, hanem -— hála Istennek — Vaszkó Erzsébeté. És ez nem is hibája, inkább fő erénye. A Vaszkó-mű tudniillik nyitott, rejtett szerkezetessége mellett talán szürrealistának, konstruktív szürrealistának nevezhetném. Az őt sokra tartó kritikusa és kiállításrendezője, Kállai Ernő negyven évvel ezelőtt „.. .az érzések szenvedélyesen fellángoló erőihez vagy a tudatalatti, az ösztönszerű alaktalan, sötét birodalmához" kötődő festők közé sorolta. Vaszkó Erzsébet nemcsak azért egyéniség „ahogyan azt a festéket odateszi". Új terminusokra van szükségünk az ő megítéléséhez. A sajátom egyike: líraian tudatos. Szüntelen kontaktusban van az élettel, a jelennel — az sem titok, hogy egyszer rácsodálkozott Paul Klee-re —, végül is azonban a saját hagyományaiból épít. Játékos ő, igen, de a játékot életre-halálra menő viadalnak tekinti. Ritka értéke a maradéktalanság, a teljesség. Alakzatok II., 1964. Pasztell, 34x43 cm