Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: „Minden a tér miatt van”

nek van, ugye, valami nevezetes dolga, már úgy értve, hogy ami említve lesz! A kis falusi váróteremhez hasonló helyiség középső asztalát — mint sakkozók a „centrumot" — nagyjából mindig ugyanaz a környékbeli társaság foglalja el. A szomszédos színházhoz tartozók meg a széleken vagy a nagyablaknál telepszenek le. Akinek nincs társasága, vagy amelyik társaságnak témája nincs, az a mások beszélgetését figyeli. A törzsasztal főalakja termetes hölgy, szűnni nem akaró hatalmas indulattal beszél, ha rekedten is: hadd jusson szórakozás annak, akinek kell, akár más asztalnál is. Szidja a többieket — a saját érdekükben. Arany szíve van. Megmondja, melyik aszszony ne legyen bolondja a rokonainak vagy a gyerekeinek. Dühösen utasítja lázadásra a kihasználtakat. Mikor elmegy, a többi aztán elmondja, hogy őt hányan és hányan használják ki a jó szívéért. Még akkor is indulattól harsog, ha arról számol be, hogy — Az csak volt tizenhat. Na jó, szóval már akkor is. És így akar ez világ csodája lenni? Tér csodája? Hová menne a nagy kényeztetéstől, ha nem a galeriba? Én mondom, meglátják, mi lesz itt, ha ezeket egyszer kiengedik. Mert nehogy azt higgye valaki, hogy jó, ezek most sitten vannak, és a dolog így rendben. Hanuszlár és társai. Az ügy ezen a néven fut. A Hanuszlár fiú lehet az új Hitler? Elsőrendű vádlott. Tudva van, mi az, amikor valaki már elsőrendű! — Én csak a Sári derék szüleit sajnálom — jegyzi meg az egyik asszony. — Mit kell azokat sajnálni? — torkolja le. — Senkit se sajnálok, aki elkényezteti a kölykét. Jól van az nekik! Megérkezik az, akit a többiek úgy hívnak, amikor nincs ott, hogy: Népnevelő! Gulás úr idejár népet nevelni. Afféle rangrejtett — vagy önjelölt — felnőttoktató. Naponta tart itt az eszpresszóban előadást, neki, hogy hozzon a közértből mindenfélét? — Én nem mondtam neki. Hanuszlár nézése messze jár, mintha vágna magának a falba egy ablakot, és a hangja se innen szólna, hanem álomból, ahonnan nézve mindez, ami itt van, érvénytelen. Jóvágású, értelmes fiatalember, idősebbnek látszik a koránál. Szerencséjére, még mint „fiatalkorú" követte el a bűncselekmény-so rozatot. — Ha nekem kell valami, akkor én magam megyek — állítja nyugodtan. — Szerintem ő nem tehet semmiről. Csak azért fütyültünk neki — vagyis hát én fütyültem, nem tudom, ki fütyült —, mert hozzánk akart tartozni. De nem is értette az egészet. Aki ilyen, mint ő, annak nem árt, ha tartozik valahova. Hát hagytuk. — Mit nem értett meg, amikor elment lopni és rabolni az üzletekbe? — Éppen akkor nem értett semmit! Szerintem, azt ő csak azért tette, hogy imponáljon nekünk, és nem értette, hogy mégsem imponál... A füttyszó hangforrása ismeretlen marad. El kell fogadni, hogy maga a tér fütyült. Mi mindent fejeznek ki a tér füttyei? Ez még további elemzésre vár. Már nem a bíróságra tartozik, elemzi majd a pszichológia. Mikor a társaságnak már elég jövedelme volt, még egy rosszul őrzött borospincére bukkantak. Mi legyen ezzel? Ők nem voltak iszákosak. Egyetlen kortyot sem ivott senki. Bacchus isten áldozatra kínálta magát; hadd folyjon! Valamennyi hordóból kiverték a csapot. Hömpölygött a bor, ők nézték, és ettől részegedtek meg. Mulattak az áradatnál, állításuk szerint jobban, mint ha ittak volna. * — Almássy téri galeri? Hát hogyne! Egy szemüveges, idős férfi magyaráz a térhez legközelebb eső eszpresszóban. Asztaltársa még nem mutat érdeklődést a téma iránt. — Maga nem hallott erről? Híresek vagyunk mi. Hogyne! Emlegetve van a tér. Almássy téri galeri. Hát hogyne! Kissé kihúzza magát, mintha azt mondaná: Nyugat védőbástyája! Egy harmadik ember telepszik le. A Savanyú Kedélyű szeme rávillan.— No, maga a Köröndön lakik, magának persze mindegy! — Igen, a Köröndön, de azért annyit megengedhet nekem, hogy amiről maguk beszélnek, nem valami nagy dicsőség! — Talán csak nem irigyli, hogy magának nem jut belőle? — Miért? Abban a házban, ahol én lakom, ott lakott a Kodály. No csak ez kell még a savanyú kedélyűnek. — Úgy? Az is ott lakott?! Akkor kint van maga a vízből! — Mért? Szerény ember volt. Sovány. — Sovány? Akkor az meg extra nagy szerencse lehetett magának! Értetlen ember. Ennek külön kell magyarázni mindent. Talán nem is tisztel senkit és semmit. — A legtöbb térnek, utcának, ilyesmipaprikás csirkét főzött. Ő is meghallotta, hogy a galeriről van szó. — Tisztára tökéletlenek — kiáltja, bár azokat a beszélgetőket éppen nem ismeri. A tér nevezetessége?! Még ilyet! Feje tetején áll az egész világ. Én mondom nektek, megbolondult itt már mindenki. Ott az a Sansson Sári! Apja, anyja mást se csinált, csak kényeztette. Majd megvakultak a bűvölettől, hogy micsoda gyönyörű lányuk van nekik. Tessék, most gyönyörködhetnek benne. — Tényleg csinos — kockáztatja meg az egyik asszony. — Csinos, de kövér. Nem azt mondom, én is kövér vagyok, tudok mindent, tudom magamról, hogy kövér vagyok, van önismeretem, itt nem arról van szó... De már engedje meg a világ, tizenhét évesen? — Tizenhat. sokféle tárgyban, ugyanannak a hat-hét embernek, évek óta. És ahogy az esztendők vonulnak itt el a téren, a nagy ablak alatt, erősödik a bronchitise az örök cigarettától, de növekszik a szemétdomb is minden általa birtokba vett, behamuzott asztalon. Csak a lelkekben nem rakodik le semmi. Hallgatói, az a hat-hét személy, csupa álapostol. Hümmögve ülnek mellé, mert jobbat nem tehetnek. Vagy épp némán, remélve, hogy ők se tökfilkók egészen. Ez a reményük meddő. Gulás úr kénytelen őket felvilágosítani, például arról, hogy nem tudják olvasni az újságot. Hány év telt el, és még mindig nem tudják. Vakon néznek tévét. Süketen hallgatnak rádiót! Ha idős emberek is valamennyien — mert fiatal egy se hallgatja meg Gulás urat —, azért a fejlődés útja még nyitva előttük. Problémát látnak még ebben-abban? Mindegyik megoldható. Lötyögés 18