Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: „Minden a tér miatt van”

Ez a piros arcú újsagolvasó mindennek a mélyére lát. Készséggel adja át tudását az eszpresszó népének, de az még nem érett meg erre, csak tetteti, hogy igényt tart rá. Gulás néha így kiált fel: világbank! — s a kávéház asszonyai összerezzennek. Máskor ilyet tud: — „akupunktúra" — s ekkor ki­derül, hogy a kínaiak sem okosabbak az amerikaiaknál. Gulás ma úgy érkezik, mintha nem érne rá népet nevelni. Csak azért jött, hogy megmondja: elmegy! Ezt mégis tudnia kell az Eszpresszónak. Azoknak is, akiket nem is ismer benne. Tehát megint csak fölemeli népneveléstől fáradt hangját. — Nagyon növekszik a hó! Őt most nem érdekli a többiek beszél­getése. Külön asztalhoz telepszik, s máris feláll, jön-megy a kijárat és az asztal között. A „centrum" beszélgetése tényleg el-el­akad, bár az előbb még jól gördült, sejtik, itt magát a társadalmat érintő dolog került pátnak a végét, ha van, aki fiatalabb, van, aki munkaképesebb kéremszépen, és nem fogja. Mikor olyan ember is akad még ma­napság is, nem is egy, kéremszépen, aki pa­naszkodni képes a keresetre; hogy az őneki nem elegendő, de mikor elmehetne havat lapátolni, és ezt várná is az ország tőle, ak­kor aztán ő sehol! Ismerik itt már Gulás urat, hiszen Széche­nyi se fizette meg végül a Tudományos Aka­démia alapítására felajánlott összeget, mégis nagy dolgot cselekedett. Gulás úr itt fog ülni záróráig, nem megy havat lapátolni az­után sem, mint ahogy azelőtt se ment soha, de nagy tett lenne, ha ennek a kis kávéház­nak a népe, most, az ő szavai hatására magá­ba szállna, és elindulna a lapátok felé. Csak hát, sajnos, nem indul el! Meg se moccan! — Erősen gondolkodom — mondja még egyszer fenyegetően Gulás, de a többieket már nem érdekli, min gondolkodik. Csak a galerit tárgyalják. napvilágra. Nem nagyon érdekelné őket a társadalom, de itt ez az ember. A hó tehát növekszik? Az erős beszédű asszony még reméli, hogy ezzel napirendre lehet térni. — Azért tél, hogy havazzon. A kutya idén sem ette meg. — Nem, hát nem —feleli Gulás — mégis­csak megyek! — morogja maga elé, míg a szipkáját tisztogatja. — Hova megy? Hiszen most jött. — Hova? Havat lapátolni! Nem termé­szetes? Elborítja kerületünket a hó. — A maga korában lapátolni? Mit kell egy nyugdíjasnak lapátolnia? Itt marad maga szépen ennél az asztalnál. Nem megy maga sehova! ^ — Erősen gondolkodom —jelenti ki Gu­lás. — Miért? Megfoghatom én annak a la­— Hogyhogy, kéremszépen? Ez világ­jelenség! — Már megint tud egy szót? Világjelen­ség. A leforrázott ember folytatja. — Hogyhogy a galeri? Nehogy azt higy­gyük vagy híreszteljük, kéremszépen, hogy ez itt, a szocializmusban vagy akár az Al­mássy téren, mondjuk, a jellegzetes tipikus­hoz tartozik. Ez is csak olyan tér, mint a többi! Megnyugtatják, nem a szocializmusról van szó. Arról se, hogy ez nem olyan tér, mint a többi. Szétszélednek, és Gulás úr már egyedül néz a kerületre rászakadó hó­esésbe. Elégedetlenül és kissé unatkozva bár, de legalább nyugodtabban, mert már nem kell erősen gondolkodnia. * — No Hanuszlár, maga azért volt ott olyan nagy legény, mert nézte a Sansson Sári? — kérdi a bírónő. — Bárki állította ezt, tisztelt bíróság, nem fedi a valóságot. Én nem törődöm az­zal, hogy mit néz, vagy mit lát Sansson Sári. Sári tevőlegesen alig is vett részt vala­miben; szinte semmit se csinált. — Mondd csak, Sári, te voltál a társaság múzsája? — Én nem voltam — hangzik a válasz né­mi gondolkodás után, kissé határozatlanul. A pszichológus aztán megmagyarázza: nem lehet egy galeri belső jellegzetességeit így szimplifikálni. A teljes mechanizmus sajátos módon, öntörvényei szerint műkö­dik. Míg ezt kifejti, a vádlottak padján ülő fiatalok összenevetnek. Nem derül ki, azért -e, mert ez szerintük másképp van, vagy mert gyönyörködteti őket a róluk és viselt dolgaikról szóló tudományos elemzés. — Ez esetben folytatja a pszichológus —, ha volt is Sárinak valamiféle inspiratív szerepe, az az ő részéről teljesen öntudatlan és passzív lehetett. A védő bizonyítani igyekszik, hogy Sári nincs tisztában a „múzsa" szó értelmével. A galeri más lánytagjai megvertek egy sétáló lányt, aki nem tartozott közéjük. — Mi bajotok volt ezzel az Évával? — Lenézett minket. — Miből gondoljátok, hogy lenézett? Kiderült, hogy a fiúk egyszer odaszóltak Évának: — „Gyere el sufnitündérnek!" A lány nem válaszolt, csak ment tovább. Két lány a galeriből látta a jelenetet, és mi­kor az idegen lány ismét a szemük elé ke­rült, azt mondták neki: — Te kis hencegő hercegnő, aki láttál ott minket, most lené­zel, mert nem jössz sufnitündérnek? Nesze! A fiúk szabadították ki a kezük közül, mert egyikük állítása szerint „ ezek agyon­verték volna". — Nem a fiúk mondták nektek, hogy áll­jatok bosszút rajta? — Ha ő ezt gondolta is, az nem fedi a valóságot, mert a fiúk még mondták is a Belfegórnak, hogy nem kellett volna szóra se méltatni ezt a buta pipiskedőt, aki be­képzelt, de azt sem érti, mi a sufnitündér­ség, és másképp sem ért semmit. Csak hát gondoltuk, hogy minket azért ne nézzen le. Megkapja a verést, aztán gondolkod­jon, hogy ki az, akit majd lenéz! * Évek telnek: az eszpresszó évei. A sa­vanyú ember még megtalálja régi beszélge­tő partnerét. — Nem csináltatott még em­léktáblát, hogy itt működött a galeri? Mondhatná az emlékbeszédet! — Ugyan, mit akar ezzel? Azok már ren­des dolgozó emberek. Beilleszkedtek a tár­sadalomba. Még komoly érdemeik is lehet­nek. Különben is felépült itten a szabad­időközpont, nem lesz már erre galeri. Megtalálja mindenki a szórakozását, hasz­nos időtöltést; mindent. Senki sem figyel rá. Ezek még nem ér­tik egészen, hogy a szabadidő központ mi­re jó. 19

Next

/
Oldalképek
Tartalom