Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Császár Nagy László: Próbaüzem az Almássy téren

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Próbaüzem az Almássy téren Állok az Almássy téren, és eltökélten faggatom az embereket: örülnek-e a Szabadidő Központnak, mi a véleményük a közelmúltban átadott létesítményről? A megkérdezettek zömének arcán aggodalmat vélek felfedezni. Egyesek nem titkolják, szerintük hőgutát kaphattam a júniusi kánikulában, mások egyszerűen szépnek mondják, hogy mielőbb szabaduljanak a zaklatástól. Akad olyan honfitársam is, aki kérdéssel válaszol: — Maga szerint rendeznek itt valaha magyarnóta-estet? Nem tudok felelni. Egy atyafi meg arra kíváncsi, hogy vajon bent mennyiért mérnek egy korsó sört? Miután látja tanácstalanságomat, gyorsan odébbáll. — Már alig vártuk — nyugtat meg végre egy idős asszony —, mert úgy hírlik, a nyugdíjasoknak is jut majd egy terem — mondja, aztán botjára támaszkodva tipeg tovább. — Nem lett volna jobb helye annak a jó néhány milliónak?! — förmed rám egy férfi, aztán hátrasandít, vajon nem hallotta-e valaki apolitikus válaszát. De kaptam igazán eredeti feleletet is: ^ — Nézze — okosít egy környékbeli háziasszony —, ami ezután történik bent a kedvünkre, az már csak nyereség lehet. Nem érti? Elmagyarázom. A lényeg ugyanis az, hogy az IKV is megemberelte magát, és tatarozták a környékbeli házakat. Ennyibe maradunk. Az épületeket valóban tatarozták, de ottjártamkor még jócskán akad ásítozó lyuk a frissen terített aszfaltszőnyegen. Mint egy helybélitől tudom, a kihagyott kockák helyére fákat ültetnek, a keskeny sávokat pedig fűvel vetik be, ha eljön az ideje. Az Almássy utcában azonban már megmutatja arcát a jövő is. Alapját lebetonozták, csöndben sétálóutcává nyilvánították, és az ódon házfalak sosem láttak még ennyi virágot a hatalmas dézsákban, mint mostanában. Remélhetőleg sokáig. A házak is mutatósak, sorukba jól illeszkedik be a május elején hivatalosan is átadott — teljes nevén — Almássy téri Úttörő és Ifjúsági Ház, Szabadidő Központ, amelynek jelentőségét jóval nagyobb léptékben kell mérnünk, mintsem beérjük az eddig hallott válaszokkal. * így vágok hát neki az emeleteknek, hogy beszélgetésünk időpontjának pontos egyeztetése nélkül szót váltsak az intézmény vezetőivei, múltról, jelenről és jövőről. Egy értekezlet közepébe csöppenek. Nyugtatnak, hogy egy órán belül befejezik, addig az információban kapható tájékoztató alapján ismerjem meg a házat. A hangszórókból kellemes zene szól, ennek ütemére baktatok le a lépcsőkön, hogy a földszinten kezdjem az ismerkedést. Néhány ajtó mögött még mesteremberek tüsténkednek, egy hónappal a hivatalos átadás után. A tájékoztatók valóban sokat elmondanak az épületről. így szemvillanás alatt megtudom, hogy az intézmény építését 1976. július elsején hagyta jóvá a kerületi tanács végrehajtó bizottsága. Előbb úgy tervezték, úttörőház épül majd a foghíjtelken. A tervet később újraálmodták, ennek értelmében már az úttörőkorból kiöregedett ifjabb nemzedékeknek is helyet kell szorítani az épületben. Teltek az évek, a legutolsó elképzelések pedig már arról tanúskodnak, hogy az ifjabb korosztályok mellett a középkorúak és a nyugdíjasok is részesülhetnek a Szabadidő Központ áldásaiból. A 121 millió forintból felépült intézmény létrehozásához 12 millió forinttal járult hozzá az Állami Ifjúsági Bizottság, 5 millió forintot utalt át egyszámlájáról a Budapesti Testnevelési és Sporthivatal, a kerületi tanács (és vállalatai) 66,8 millió forinttal támogatták az építkezést. A tervek elkészültekor a szakemberek úgy látták, hogy az épület 83,8 millió forintból elkészül. A terveket azonban gyakran szétfoszlatja a valóság. Arról szemérmesen hallgat az írás, hogy a hiányzó összeget honnan teremtették elő. A lényeg az, hogy az épület elkészült. Sokadszor levont tanulság lehet, hogy nincs költségesebb az elhúzódó beruházásnál. A papírok pontos utasítást adnak, hol kell kilépni a liftből, hol kell jobbra vagy éppen balra fordulnia a látogatónak, ha a zenetermet, a szakköri helyiséget keresi, vagy éppen a kamarateremben akarja agyonütni szabadidejét. Az épületben egyébként két klubterem, három előadóterem, kilenc szakköri helyiség, egy 400 fős nagyterem, egy teázó, egy százhúsz embernek helyet adó kamaraterem és egy 25 méteres tanuszoda található. Természetesen az irodákon és kiszolgáló helyiségeken kívül. Az épület alapterülete 4970 négyzetméter, ebből 1278 négyzetméteres alapterületet levonva 3696 négyzetméter marad a szabadidő eltöltésére. Az arányokon a tervezés idején nem ártott volna eltűnődni... A Szabadidő Központ évi kiadásai vár hatóan megközelítik majd a 7,5 millió forintot, míg a bevételi terveket tartalmazó rubrikákba 1,1 millió forint került. Ennyi talán elég is az adatokból. * Az értekezlet nem akar véget érni. Várok. Van időm végigböngészni a kéthetes újságokat, átolvasni a cikkek és képek mellé firkált megjegyzéseket. Kíváncsian várom a találkozást Varjasi László igazgatóval, aki egy korábban megjelent interjúban csak a gondokat sorolta: az elhúzódó építkezést, a tervek módosítását, a közlekedő terület túlméretezettségét, a szervezetlenséget. Továbbá azt is megemlítette, hogy nem szólhattak bele a tervekbe. Tanácsolják, ne hozzam szóba ezt a beszélgetést, mert borúlátásáért felettesei alaposan megfeddték őt. Mondják azt is, hogy amikor az interjú készült, különösen rossz napja volt. A ház egyébként is felépült, és azzal együtt a borúlátás is elillant. De az efféle gondokkal akkor sem szabad megbarátkoznunk, ha azok hozzátartoznak napjainkhoz. Első mondatai meggyőznek arról, hogy a siker a fejfájdító gondokat is feledteti: — Az ember életében nagyon ritkán adódik arra lehetőség — kezdi —, hogy rábízzák egy intézmény beindításának roppant izgalmas feladatát. Kétségkívül igaz azonban, hogy van egy olyan szakasz, a tervezés és az építés, amelyben — objektív okok miatt — a későbbi vezető nem vehet részt. Egyszerűen készen kap valamit, és azt kell saját elképzelése szerintformálnia. Ha kell, még át is építteti, mert ezekre a változásokra a későbbi használók érdekében szükség van. — íme, az első tanulság — erősködöm —, hiszen tetemes összeget takaríthatnánk meg, sok bosszúságtól kímélnék meg Megszépült az Almássy utca a későbbi vezetőt, ha őt is bevonnák a tervezésbe. Varjasi László azonban lehűti szenvedélyem, túlontúl egyszerű bölcselkedésemet, hiszen tüstént elbeszéli az egyik vidéki művelődési ház építkezését, ahol a későbbi igazgató egyetértése nélkül atervezőnemhúzhatottegyetlen vonást sem. A művelődési házat átadták, ám jöttek a munkatársak, akikszerint mindent másként kellett volna csinálni. Kezdődhettek az átalakítások. 14