Budapest, 1983. (21. évfolyam)

10. szám október - Kertész Péter: Üdülőszoba távolodó madárfüttyel

KERTÉSZ PÉTER Üdülőszoba távolodó madárfüttyel Nem könnyű elhinni, hogy a Hableány valamikor előkelő csárda volt, hogy Újpestről a vasúti hídon át jobb emberek jártak ide vacsorázni. Ha nem hiszem el — kapacitál alkalmi felbujtóm, aki évtizedek óta minden szabad idejét a vízen tölti —, kérdezzem meg az egykori tulajt, Berlinger nénit. Itt lakik ma is a hátsó traktusban... De valahogy nincs kedvem szóba elegyedni vele. Inkább az életművével ismerkedem, a majd öt kilométer hoszszúságú part egyetlen olyan vendéglátóipari egységével, ahol reggel, délben, este asztal mellett lakmározhat valamit az ember. Függetlenül attól, hogy nekem erre személy szerint nemigen lenne gusztusom, mert bizony a jobb napokat látott „leányzó" ez idő szerint már vénkisasszonynak sem éppen csitri. Ráadásul az idők során jó néhányszor gazdát cserélt. Mondani sem kell, hogy ez csak siettette elhasználódását. A kora délelőtti megvilágítás különösen nem kedvez neki, de ez nem gátolja abban, hogy konkurrencia híján sikerrel kísértgesse a lehetetlent. Amiben, persze, oroszlánrészük van aszerződéses gazdáknak, Kristály Gyulának és feleségének, akik a meglehetősen lejáratott üzletet már-már halottaiból támasztották fel. Hatvannyolcezer forintot kell hónapról hónapra befizetniük az egyébre nem is igen ügyelő Észak-budai Vendéglátó Vállalatnak. Ha esik, ha fúj, ha nyitva vannak, ha nincsenek. Szezon múltán csak az állagmegóvás miatt jönnek be Kristályék, meg azt ellenőrizni, hogy nem járt-e hívatlan vendég a gondjaikra bízott öreg épületben. Igaz, tavaly szilveszterkor rá akartak cáfolni a papírformára, zenekart szereztek, kismalacot tombolára, ám mindössze tizennégyen dúdolták éjfélkor a Himnuszt. Jó egy évbe tellett, mondja az asszony, aki inkább a szavak embere, mint valamivel fiatalabbnak tűnő ura, amíg visszaszoktak az elvadított vendégek. Ma meg már, kivált a kánikulai hétvégeken, annyian vannak, hogy a sor vége zavarja a hajóállomásnál a ki- és beszállást. Bent meg a kerthelyiségben moccanni sem lehet az ételre, italra kiéhezett emberektől, akik várakozás közben minden ügyes-bajos dolgukat elvégzik egyúttal. Itt öltöznek, mosakodnak, s ami mozdítható, távoztukban magukkal viszik: W. C.-papírt, -deszkát, kézszárítót, törülközőt. Az üzlet fogyóeszközhiánya havonta tízezer forint. Legutóbb vasárnap kereken négyszáz korsó tűnt el. A közlekedési tarifaváltozások óta lépni nem lehet a parton, annyian vannak, a forgalom, szolid becslés szerint is, minimum megkétszereződött, s akárhogy spórolnak is az emberek, azt a pörköltet, két-három korsó sört azért nem tagadják meg maguktól. Jönnek Óbudáról, a városnyi Békásmegyerről, s jönnek hamarosan az épülő új lakótelepekről : Kaszás-dűlőről s innen mindjárt a Nánási útról, ahol már jövőre ezerötszáz lakást adnak át a létesítendő négyezerből. Letáboroznak valamelyik kifakult fűcsomóra, szikladarabra, esetleg a folyóból kifogott rönkre, s láthatóan jól érzik magukat. Jussuk van az ingyen strandolásra, habár már hat éve, hogy tilos fürdeni a Dunában. Ennek ellenére majd' mindenki megmártózik, s esténként pirosló, viszkető bőrrel baktat haza. Divatba jött megint a Római-part. Július 19., kedd. S ha kedd, akkor szünnap a csónakházakban áprilistól októberig. így rendelkezett az érdekvédelemben tréfát nem ismerő szakszervezet. Mindössze két apróságról feledkezett meg: hogy tudniillik már heti két szabadnap dukál a dolgozóknak, akik nem mellesleg „október utójától április közepéig jóformán csak a töküket vakarják". Arról nem beszélve, hogy az üdültetés folyamatos üzem. Mindez azonban nem változtat azon a megfellebbezhetetlen verdikten, hogy keddi napokon a saját csónakját sem teheti vízre senki. így aztán olyan pucér most a part, mint az a csendélet, amelyből kifelejtették azokat a tárgyakat, amelyek a kompozíció lényegét alkothatnák. A horizontot megtörő vasúti híd valósággal izzik a déli forróságban. Egy-két lusta uszály élénkíti valamelyest a stégeken aszalódók hangulatát. A legszánnivalóbbak mégis talán a fák, amelyek kétségbeesetten kapaszkodnak inas gyökereikkel az egyre jobban megfogyatkozó partba, amelynek gondját senki se viseli. A város más részein drága szállodák, aerobic-klubok ostromolják az európai színvonalat. A nadrágszíjparcellínyi Római-part negyedik évtizede vár türelmesen a sorára, de valahogy olyan élhetetlenül, hogy rajta kívül Budapestnek nincs olyan része, amely a felszabadulás óta (jól vagy rosszul) valamilyen módon meg ne újult volna. Ártatlanul elítélthez hasonlatos, akinek valamilyen oknál fogva a mai napig nem érkezett meg a szabadulólevele. Közösségi területből senki földje lett. Holott közigazgatásilag változatlanul a fővároshoz tartozik, a ül, kerülethez. Sokan tudni vélik, hogy több nagyszabású rendezési terv készült „közösségi célú üdülőtelep kialakítására", de egyik sem jutott el a megvalósítás küszöbéig sem. A maiak erről csak hallomásból tudnak, akik viszont nyilatkozhatnának, azok már régóta nem illetékesek. S különben is, „minek csámcsogni azon, ami nincs, s aminek a megvalósítása a mai nehéz gazdasági helyzetben elképzelhetetlen, van éppen elég, sürgetőbb adóssága a fővárosnak s az időközben százötvenezres lélekszámúraduzzadt kerületnek egyaránt". Ami kétségtelenül így van, ahogy a hetvenes évek elején foganatosított beruházási stop szükségszerűségét sem vonja kétségbe senki. Az csak a bökkenő, hogy ez nem vonatkozik mindenkire. Stop ide, stop oda, felépült egy-két kacsalábon forgó minisztériumi s egyéb főhatósági üdülő. Aki először nyeli a port a parton poroszkálva, annak is szemet szúr a Zenta utca sarkán folyó nagyszabású építkezés. Kinek mit kellene tenni? Az 4