Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Endrődi Szabó Ernő: Látszik-e a Gellérthegyről az Ararát?

házközségbe és a Magyarországi örmények Egyesületébe. Ez a Gopcsa László és Simái Gergely által, 1921-ben létrehozott magyar—örmény egyesületből és a Budapesten megtelepedett keleti örmények 1912 óta működő Mászisz (az Ararát örmény neve) szervezetének összevonásából jött létre. A Központi Kávéház pincehelyiségében gyűltünk össze, havonta. 1941-ben haditudósítóként kikerültem a frontra. Már akkor nyilvánvaló volt előttem — de szinte mindegyik haditudósító társam előtt is —, hogy a magyar hadsereg halálra van ítélve. Mérhetetlenül elkeseredtem. Nekiültem, és három hónap alatt megírtam ezt a könyvet. A címe: Az örmény kérdés a magyar közvéleményben. A könyvem — saját költségen, persze — megjelent. Három hét múltán detektívek jelentek meg a lakásomon, elkobozták a meglévő példányokat. Megtörtént a vádemelés is, bár jellemző módon vádiratot nem kaptam. Valótlan hírek terjesztése — ez a Talaatféle halálmenetekre vonatkozott (Talaat az Ifjútörök Kormány belügyminisztere volt, aki elrendelte az örmény nép teljes kiirtását) —, a magyar—török barátság megsértése és a mohamedán vallás gyalázása címén emeltek ellenem vádat. Az igazi ok persze: a lelkiismeret-ébresztés és az volt, hogy az örmény példán mindenki fölismerhette az akkori zsidó sorsot. A védelem javaslatát bizonyítási eljárásra nem engedélyezték, sőt, az egész tárgyalást elnapolták bizonytalan időre. Azután, amikor az öcsém 43-ban „hősi halált halt" a fronton, erre hivatkozva megszüntették az eljárást. Én mindenesetre már az ügy kezdetekor állástalanná váltam. Egy ideje banktisztviselőként dolgoztam. — Mi történt 1945 után? — Egyesületünk, a felszabadulást követő hónapokban, a papunk közreműködésével, éledezni kezdett. A vezetőségbe két kommunista került titkárként, magam voltam az egyik. Ám — bár ezt akkor még nem tudtuk — a sorsunk megpecsételődött a tagnévsor folterjesztésével. Ennek rövid magyarázata az, hogy az örménység a századfordulótól kezdődően növekvő számban töltött be magas közhivatalokat, s így volt ez a két világháború között is. Nos, a névsorunk láttán az illetékes minisztérium kiadta a jelszót: a Magyarországi örmények Egyesülete az osztályellenség búvóhelye. Ezt egy BM-intézkedés követte. 1950-ben megszűnt az egyesületünk. — Úgy tudom, önnek több, a hazai örménységgel foglalkozó könyvnyi terjedelmű kézirata hever Íróasztalában. Ezek java része — ha nem éppen mindegyik —forrásértékű lehet egyéb kutatások számára is. Azt gondolom ugyanis, hogy tárgyuk nem az örmény, hanem a magyar történelem. Nem próbálkozott megjelentetésükkel ? — Egy kiadó néhány évvel ezelőtti válaszának lényege: az örmény kérdéssel Magyarországon nem szükséges foglalkozni. Ugyanakkor az örmény Történelem — a jereváni tudományos akadémia munkája — ötödik kötete külön fejezetet szentel a magyar-örményeknek. — Miért van ez? — Gyanítom: túlzott, valós okokat nélkülöző óvatosságból. — Keserű ember ön? * Kicsinyke üzlet a Petőfi utca hármas szám alatt. A cégtábla Simon J. Zaven bőrdíszművest hirdeti. Benyitok. A munkaasztalnál, tornyosuló bőrhalmok, táskák, szíjak, bőröndök mögött mosolygós fiatalember dolgozik. Jöttömre fölpattan, bezárja az ajtót és az üzlet melletti apró lakásba invitál, ahol édesanyja, Rsduni Haigartus asszony vár bennünket. Zavenről — nevét nem ismerve — senki sem sejtené, Haiganus asszony vonásai azonban a legteljesebb mértékben tanúsítják származását. Tartása büszke, méltóságteljes, de nem tartózkodó, ám mialatt a jegyzetelést előkészítem, csöndben a háttérbe húzódik. • — Egy egészen személyes jellegű kérdés: hogyan egyeztethető össze a bőrdíszművesség az armenológidval? — Nagyon egyszerűen —• válaszol Zaven —•, mindkettő családi örökség: egyikbe is, másikba is beleszülettem. Igaz, középiskolásként még kizárólag armenológusnak készültem, de amikor kiderült, hogy különféle nehézségek miatt szervezett képzésben nem részesülhetek, úgy döntöttem, hogy folytatom apám és nagyapám szakmáját, s továbbviszem az 19x0 óta működő üzletet. Nem választottam rosszul. Tudja, a boltban sok ember megfordul, s ez — ha hiszi, ha nem — segítségemre van az armenológiában. Egyetlen példa! Már Bányai Elemér — Zuboly — javasolta az magam — autodidakta módon — már kora ifjúságomtól. Sok ember volt ebben segítségemre, de egyiküket, Gombos Károlyt, a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Múzeum nyugdíjas igazgatóját név szerint is megemlítem. Rengeteget köszönhetek neki, egy időben rendszeresen foglalkoztatott a múzeum külső munkatársaként. Az örmény kápolna az Orlay utcában 1904-es Arméniában egy magyar nyelvű armenológiai bibliográfia összeállítását. Nos, Korbuly Domonkossal közösen megpróbáltuk elvégezni ezt a munkát. Sikerrel, úgy tűnik, mert a Népművelési Propaganda Iroda szerződést is kötött velünk a kiadására. Az ebben szereplő 760 örmény tárgyú cikk közül nem egyre valamelyik állandó kuncsaftom hívta föl a figyelmemet. Ami pedig az armenológiát illeti: a családomtól kapott ismeretanyaggal nem elégedtem meg. Tudatosan, rendszeresen és meglehetős elmélyültséggel képezem — ön szerint jelenleg milyen a hazai örménység helyzete? — Az a véleményem, hogy elfelejtették, leírták ezt a nemzetiséget, uram! Budapesten legkevesebb tízezer azok száma, akik örmény származásúnak tudjákvallják magukat, és becslésem szerint még több azoké, akik ezt nem vallják be. — Hamarjában két kérdés is fakad kijelentéséből. Az első: tudomásom szerint az örmény, Magyarországon — ha nem él is ez a tény a hivatalos köztudatban sem —, népcsoport. Nevezhető-e, és ha igen, müyen joggal nevezhető nem-16