Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Endrődi Szabó Ernő: Látszik-e a Gellérthegyről az Ararát?

900 éves oszlopfő a múzeumban telesre képtelenek. A szenvtelenséggel korántsem vádolható werfeli mű, A Musza Dagh negyven napja, már-már kedélyes kalandregénynek tűnik a fotókon föltáruló borzalom mellett. Kádár Dániel a lakószobájában egyháza történelméről beszél, a hívek fogyatkozó számáról, arról a kisebbfajta kálváriáról, amit a hitközség végigjárt utcáról,utcára, kerületről kerületre költözvén, mígnem sikerült a jelenlegi épületet megvásárolniuk, s egy, az örmény diaszpóra körében végzett gyűjtés eredményeként a kápolnát felépíteniük. Elmondja azt is, a második világháború megakadályozta, hogy fölszentelt papként elfoglalhassa helyét Bulgária egyik örmény egyházközségében. Ezért került Erdélyből Budapestre. Elmondja, hogyan igyekeztek az egyház eszközeivel segíteni a zsidóüldözés áldozatain, hogy társa és egyben elöljárója, Pungucz Antal nyilas börtönökbe került emiatt, s az ott szerzett betegségbe halt bele. Kérdésem nyomán — mi a távolabbi célja a gyűjteménnyel? — kiderül, hogy annak sorsa a legkevésbé sincs tisztázva. Megdöbbenve hallom, hogy a legnagyobb valószínűséggel kikerül majd az országból: megfelelő biztosítékok és támogatás híján Kádár tisztelendő a kongregációjára, a bécsi mechitaristákra hagyományozza. * Átvágva a Móricz Zsigmond körtéren, újabb beszélgetés szinterén vagyok. A csöngetésre idős férfi nyit ajtót. Szemüveges, mélyen barázdált arca kesernyés mosolyra húzódik, amikor jövetelem célját előadom. Tört vonásai között azonban lappangó öröm is bujkál, s szó szót követvén egyszerre azon kapom magam, hogy a dolgozószobájában ülök, csapongó, szerteágazó beszélgetésbe feledkezve. Mire a kávé az asztalra kerül, megtudom, hogy vendéglátóm „státusa" szerint nyugdíjas közgazdász. Tudományos munkásságáról szerényen hallgat, még szerencse, hogy erről más forrásokból előre tájékozódtam. Először, persze, másról kérdezem: — Kezdjük talán a legelején. Igaz-e a „földrengés-sztori"? — Szó se róla, egészen a legutóbbi időkig az az álláspont tartotta magát — mondja Korbuly Domonkos —, hogy a Bagratida királyság fővárosát, Ariit ért pusztító földrengés miatt kezdődött az örménység ki- és szétvándorlása. Ám mai tudásunk szerint az arab terjeszkedés, illetve az 1064-es szeldzsuk betörés okozta a nagy tömegű, nemzetet kitevő lélekszámú elvándorlást. Az egyik útvonal — melyet kijevi okiratok is adatolnak — a grúz hadiúton, majd Oroszországon, a podóliai hátságon át Lengyelországig, a galíciai, bukovinai részekig vezetett —- innen a hazai örménység egy részének németes neve, például a Szongott, Vogel, Voith. A másik útvonal a Krímen át Moldváig vitt, ahová Alexander cel Bűne — Jó Sándor — fejedelem 3 ezer örmény családot hívott be a 16. század elején. Itt keletkeztek a román eredetű nevek, a Kabdebó, Issekutz, Dajbukát, Patrubány, Moldován és jó néhány más. — Gondolom, innen egyenes út vezetett Erdélybe? — Egyenesnek egyenes, ha mégoly rögös is, ugyanis a Székelyföldre az örménység az erőszakos lengyel térítés, Hmelnyickij kozákjai és a tatár dúlások elől menekült. Az első betelepülés — ha leszámítjuk, hogy a magyar nagyvárosokban már a 12. század elejétől léteztek örmény negyedek, kolóniák — 1668—1672 között zajlott le; tavaly ünnepeltük ennek 310. évfordulóját. A bevándorlók eleinte a székely székekben telepedtek meg, a legnagyobb számmal Gyergyóban, majd Apafi fejedelem adómentességet biztosító rendelkezése után megalapították Erzsébetvárost — a régi Ebesfalva helyén — és 1712-ben Szamosújvárt. Ezeken a helyeken — a bulgáriai örmény közösségek mintájára — önigazgatási jogot kaptak. Az igazi áttörést azonban — a hazai örménység történetében ez a fordulat éve — az 1771-ben bekövetkezett honosítás hozta meg. Ekkor kezdődik meg a városi réteg kialakulása, s ez a folyamat a 19— 20. század fordulóján, illetve az első világháború után tetőzik. — Ennek oka ? — Kettős. Az egyik: hűség Magyarországhoz. Az erdélyi örménység túlnyomó része ugyanis nem akart lemondani magyar állampolgárságáról. Az első világháború után tömegével jöttek át, s ekkor érték el Budapesten azt a létszámot, amely nagyjábanegészében a mai napig is megvan. Ezzel a lépéssel pedig, mondhatni, nemzetiségi létalapjukat vesztették el. Szamosújvár és Erzsébetváros volt ugyanis a hazai örménység fellegvára: iskolák, örmény nyelvű gimnázium, papi szeminárium, könyvkiadás s a többi. Túlzás nélkül mondhatom: Trianonnal mi mindent elvesztettünk. A másik ok nem kevésbé tragikus: az 1860-as évektől folyó és 1915-re Endlösung (végleges megoldás) szintjére emelt törökországi örménymészárlás elől menekülők egyik tranzitállomása Budapest volt. Közülük, mintegy 30—40 család magyar állampolgárrá vált. Innen keleties, pontosabban örmény hangzású neveink: Avedil?, Hovhannesian, Bedroszján, Rsduni és még néhány más. — Az ön családja? — Nos, mi nyugati, még pontosabban: magyar-örmények vagyunk. A Korbuly név már az első, 1716-os szamosújvári összeírásban is szerepel. Innen Gyulára, majd Budapestre kerültünk. Nagyapám idejében már odahaza is magyarul beszéltünk. Magam magyar és örmény összeházasodásból származom. S hiába igyekezett az apám, hogy minden létező módon belém nevelje a származástudatot, ez a dolog sokáig hidegen hagyott. Mígnem egyszer — odahaza nyaraltunk, Békésben, a magyarbánhegyesi Vertan-tanyán — a padláson találtam egy ládát, telis-tele örmény nyelvű iratokkal. Azt hiszem, ez volt az első komoly lökés. Ettől kezdve tudatosan és elmélyülten foglalkoztatott a sorsunk. Közben újságírónak készültem, s a Nemzeti Diákszövetség sajtótitkáraként dolgoztam. Ennek az lett az eredménye, hogy amikor közölték Gömbös politikáját bíráló cikkemet, melyben „mellesleg" tiltakoztam a tény ellen, hogy a török parlamentben mindössze egyetlen örmény képviselő van — felfüggesztettek, majd amikor megtudták, hogy tudósítóként a Magyar Izraelita Egyetemi Ifjak közgyűlésén is részt vettem, s arról — meg az egyre jobban lábra kapó antiszemitizmusról — is írni akarok, kizártak a diákszövetségből. Mi, örmények az armenocidium után már világosan láttuk az összefüggéseket s a lehetséges végkifejletet. Ennek hangot adni, ez ellen tiltakozni a kurzus szemében igen nagy bűn volt. — Hogyan alakult ezek után a sorsa? — 1936-ban beléptem az egy-15