Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: Pluszpontok

jának feltételeit, még egy úgynevezett átképzési kollégiumot is megnyitva, egyelőre csak az illúziók világában létezik. Még akkor is, ha a Széchenyi névre hallgató szocialista brigádok, amelyek a nagycenki múzeum igazgatójának vezetésével ügyködnek, a fejükbe vették, hogy márpedig ez a rehabilitációs központ mégis megvalósul. Mellesleg jegyzem meg, hogy az előterv szerint 128 millió kellene, de ebből a mai napig két Budapest Sportcsarnok-béli operettkoncert bevételére sikerült mindössze szert tenni. A lényeg azonban mégsem az, hogy összejön-e a rávaló vagy sem, sokkal inkább az: itt kell-e kezdeni a társadalom szunnyadó lelkiismeretének felélesztését? Aligha. Ezzel dr. Gadó Pál is egyetért, mert hiszen, ha valamilyen csoda folytán egyszer csak ott állna a helyén a rehabilitációs központ, kiderülne, hogy olyan unikum a mozgássérültek számára, mint három műszakos szövőnők körében a belvárosi szoláriumszalon vagy az átlag foglalkoztatottnak egy amerikai körutazás. Nem lenne rá reális igény. Mert például hogyan jutna el a helyszínre egy VII. kerületi, lift nélküli ház felső emeletén, kerekes kocsiban élő, semmilyen jövedelemmel nem rendelkező fiatalember (aki még aW.C.-re sem tud ráülni saját jószántából), ha történetesen rendszeresen sportolni lenne kedve? Nyilvánvaló ugyanis, hogy más gondjai vannak. Mindenekelőtt szeretne kiszabadulni mozgásképtelenségének börtönéből, önálló életvitelt alakítana ki, s olyan munkahelyre szegődne, ahol teljes értékű embernek tudhatná magát, s esetenként olyan lakás ajtaját csukná magára, ahol minden segítség nélkül elboldogul. S ha mindez megvan, jöhetne a szórakozás, „a szabadidő hasznos eltöltése", ahogyan azt divatos terminológiával manapság mondani szokás. A jelenlegi helyzetre két dolog jellemző: az egyik az áttekinthetetlenség, a másik pedig az úgynevezett ördögi kör jelleg. Áttekinthetetlen a helyzet ízért, mert nincs valamirevaló felmérés arról, hogy valójában hány emberről van szó. A legutóbbi népszámlálás előkészítésekor szóba került ugyan, hogy erre utaló rubrika is legyen a kérdőíven, ám ezt valamilyen okból nem tartották fontosnak az illetékesek, így aztán, ha nem látjuk a problémát a maga egészében, nyugodt lelkiismerettel kisebbnek tekinthetjük. Holott a tényleges gond túlnő a mindenkori rokkantak ez ideig még be sem nyújtott számláinak a kiegyenlítésén. Ugyanis akarva-akaratlanul csatlakoznak hozzájuk a mozgásukban más okból korlátozottak. Mindenekelőtt az időskorúak, éppen a lábadozók, betegek s nem utolsósorban a terhes nők. Vagyis az akadálymentes környezet kialakítása nem egyszerűen holmi karitatív kötelezettség, hanem alapvető társadalmi szükséglet, s éppen ezért érdek is. Ami pedig az ördögi kör jellegét illeti a jelenlegi helyzetnek, arra számtalan példát lehetne felhozni. Ha ugyanis egy másik csuda folytán annyi, súlyos mozgássérültek számára is használható lakás állna rendelkezésre, mint amennyi valójában kellene, a legnagyobb bajban lennének a bőség zavarához nem éppen hozzászoktatott lakáshivatalok. Jó néhányat ugyanis nem tudnának kinek kiutalni. Többek között azért, mert a „jogosultak", megfelelő jövedelem híján, nem tudnák az időközben bizony megnövekedett használatbavételi díjat, majd a rezsit fizetni, arról nem beszélve, hogy megfelelő anyagi fedezet híján az OTP sem hitelezne nekik. Tehát eleve csak azok jöhetnének számításba, akiknek stabil munkahelyük van, márpedig az érdekeltek közül alighanem kisebbségben vannak az ilyenek. Nem utolsósorban azért, mert reggelenként nincs aki lecipelje őket ölben az emeletről az utcára, utána gondoskodjon a munkahelyükre szállításukról, majd ugyanezt a tortúrát visszafelé megismételje. Felkerestem dr. Veres Józsefet, a Fővárosi Tanács lakásgazdálkodási osztályának vezetőjét, hogy megtudjam: milyen esélyeik vannak mégis a mozgássérülteknek manapság arra, hogy lakáshoz jussanak? A válasz meglehetősen egyértelmű volt: „Ugyanolyanok, mint másoknak." Ami azt jelenti, hogy azonosak a jogaik, ha a lehetőségeik mérsékeltebbek is. Akinek nincs lakása, igényelhet, természetesen a kiszabott letéti díj befizetése ellenében, s ha történetesen rokkantnyugdíjas az illető, ügyét úgy bírálják el, mint általában a nyugdíjasokét. Aki a meglévő otthonánál nagyobbat vagy komfortosabbat szeretne, szintén köteles kitölteni a lakásigénylési kérdőívet, amelynek 17., csillaggal jelölt pontja imígyen szól: „Az igénylővel és házastársával egy lakásban lakó, tartósan beteg: tbc-s (1), bacilusgazda (2), asztmás (3), tartósan mozgásképtelen (4), rokkant (5), vak (6), cselekvőképtelen elmebeteg (7) személyek száma. "Aki ezek közül bármit is prezentál (beismer?), az pluszpontokat kap az elbírálásnál, s aszerint kerül a névjegyzékbe. Ha viszont valaki kisebbet akar a meglévő lakásánál vagy kettő helyett egyet, az a Lakásfelajánlás fccímzéssel ellátott nyomtatványt tölti ki, s alkalmasint szintén névjegyzékbe kerül. Más kedvezmény nincs, s úgy tűnik, nem is lesz. Az osztályvezető hozzátette: nincs is szükség további szabályozásra. Természetesen az említetteken túl felhívták a kerületi tanácsok illetékes hivatalainak figyelmét, hogy „szorgalmazzák ilyen esetekben a soron kívüli megoldásokat, s keressék a méltányosság alkalmazásának lehetőségeit'.' A számomra kissé általános irányelv nyilván azért is fogalmazódik ekként, mivel ez idő szerint nem rendelkezik a főváros (se más város) olyan lakásokkal, amelyek a kifejezetten mozgásukban s ily módon jogaikban is korlátozott embereknek megfelelnének. Bár Polinszky Tibor építészmérnök szerint (akinek oroszlánrésze van abban, hogy ez a dolog elmozdult a holtpontról — ő tervezte többek között a Marcibányi téri Állami Szociális Intézet rekonstrukcióját, ő bábáskodott a már említett pesthidegkúti, mozgássérültek számára létesülő lakótelep megvalósításán, s ő készítette el azt a tervezési segédletet, amely 10