Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Kertész Péter: Pluszpontok

KERTÉSZ PÉTER Pluszpontok — Higgye el, a társadalmi tűrés határán vagyunk. Éppen a napokban beszéltem a Skála KISZ-titkárával, aki egy kicsit emelt hangon újságolta, hogy most kapta a második levelet a Május 1. úti szociális intézettől. A rokkantak évében, 1981-ben az OTP-vel közösen ők találták ki azt a nyereményjátékot, amelyet követően hárommillió forintot fizettek be a főváros egyszámlájára. Miért minket kérnek megint, hogy segítsünk? — kérdezte tőlem az egyébként lelkes, segítőkész fiatalember, nyilván abban a hitben, hogy a maguk részéről letudták vélt adósságukat. Tökéletesen igaza van. Elvégre nem az ő feladatuk, ahogy Kocsis Zoltáné sem, hogy összezongorázzon nekünk akár csak egy szélesebb ajtóra valót, amelyen át kerekes kocsival is kényelmesen lehet ki- és bejárni. Dr. Gadó Pál, egy nem nagy múltra s még szerényebb eredményekre visszatekintő szervezetnek, a Mozgássérültek Budapesti Egyesületének elnöke, meglehetősen tudathasadásos állapotban kényszerül szószólója lenni sorstársainak. Egyrészt azért, mert tisztában van vele, hogy „...a rokkantak, fogyatékosok (s ezalatt természetesen nem csak a mozgássérültek értendők) életkörülményeinek alakulása politikai ügy. Ily módon tudatosítani kell, hogy él ma Magyarországon és egyre jobban gyarapodik egy olyan réteg, amely alapvető állampolgári jogainak gya, korlásában korlátozva van, vagy ki van belőle zárva. Gyakran reménye sincs helyzetének rendezésére: habilitációra vagy rehabilitációra. £ tekintetben a hozzánk hasonló civilizációs szintű országokhoz viszonyítva is el vagyunk maradva. A legmagasabb szintű államvezetésnek kell eldönteni, hogy ezt meddig tűrhetjük el, milyen intézkedésekre van szükség a társadalmijavakelosztásában annak érdekében, hogy újabb százezreket lehessen magasabb szintre emelni a társadalmilag biztosított egyenlő lehetőségek skáláján. Olyan alapvető kérdés vetődik itt fel, hogy tartható-e mereven a munka szerinti részesedés gyakorlata akkor is, ha valaki önhibáján kívül, esetleg a közösség érdekeiért vállalt önfeláldozása következtében, nem képes átlagos vagy kiemelkedő munkateljesítményre? A rehabilitáció nem lehet igazán átütő sikerű mindaddig, míg csak egyének jóakaratának, kis csoportok vállalásának vagy egyesületek tenniakarásának függvénye." E dekrétumszerű mondatokat abból a válasz nélkül maradt levélből idéztem, amelyet ez év februárjában postázott, az együttműködés reményében, a Népfront budapesti szervezetének rehabilitációs bizottságához a küldetését társadalmi munkában ellátó dr. Gadó Pál fizikus, főállásban az Aluterv tudományos főmunkatársa. Ő mondja: mindinkább azt kell tapasztalnia, hogy szavai pusztába kiáltanak. S itt jön az a bizonyos „másrészt", hogy az egyesület úgy kénytelen segíteni, ahogy éppen tud. (Tudván s nyilvánítván „a szocialista állam rehabilitációs feladatai számbavételének s végrehajtásuk közelítő sorrendjének szükségességét, akár a lehetőségektől elvonatkoztatva is.") Vagyis: felajánlásokra, közadakozásokra hagyatkozva. A legfrappánsabb példa erre, hogy a budapesti egyesület nem kap semminemű állami költségvetési támogatást a működéséhez. Pedig hát kiadásaik éppen úgy vannak, mint bármely más, dotált szervezetnek. Ma is az 1981-ben összegyűlt pénzből gazdálkodnak, s módjukban áll, hogy a kétezerötszáz tagjuktól beérkezett, mintegy évi hetvenezer forintnak a tízszeresét költsék a legszükségesebbekre. És hát „rendületlenül kunyerálnak" — a kényszerítő gazdasági helyzet következtében inkább kevesebb, mint több sikerrel. A vállalatok manapság jobban meggondolják, hogy hová tegyék a kommunista szombat bevételét, annál is inkább, mert saját szociális létesítményeik költségvetését is kénytelenek voltak megkurtítani. Ha a nagyvonalúan megszervezett tömegkommunikációs visszhang mellett a főnökség mégis keresztülviszi a látványos felajánlást, könnyen előfordulhat, hogy csökken az üzemekben a népszerűségük. Átutalások persze így is vannak, de például a KISZ, amely, azt lehet mondani, valósággal védnökséget vállalt a Pesthidegkúton mozgássérültek részére létesülő első lakótelep felett, az újabb felkérésre, hogy a majdani rehabilitációs központot is istápolja, már nemet mondott. Mondván, sajnálják, de hosszú sor várakozik közbenjárásukra, s most éppen az úttörőstadion feltámasztásán fáradoznak. így aztán a Csömöri és Cinkotai út sarkán kijelölt telken megálmodott rehabilitációs központ, amely a Halassy Olivér sportkörnek adna otthont, biztosítva a mozgássérültek tömeg- és minőségi sport A pesthidegkúti lakótelep 9