Budapest, 1983. (21. évfolyam)
9. szám szeptember - Oszlay István: A budafoki kísérlet
például az első zeneiskolai rendtartást vagy az oktatási-nevelési terveket ké. szítették, a követelményszinteket tekintve ez volt a modell. A profiljuk! Kivételesen jó az egyéni képzés — de nem elitképzésről van szó! —, és az a mód, ahogyan zenekaraikat szervezik, s működtetik. Az országos versenyeken, a különböző zenekari fesztiválokon elért eredményeik és a nemzetközi sikereik is hozzájárulnak, hogy azt mondjuk: kiemelten jó zeneiskola Budapesten. — Sok gyerek van, aki nem kerül a zeneiskola vonzáskörébe. — Közvetlenül talán nem. De... Azzal, hogy például a budafoki zeneiskolában kísérlet kezdődött a társművészetek oktatására, azok a tanulók, akik nem érdeklődnek különösképpen a zene iránt, de vonzza őket a rajz, a festészet, a színjáték, a bábozás vagy a tánc, akarva-akaratlan a zene vonzáskörébe kerülnek, ily módon a zene hatása rájuk is kisugárzik. De ugyanígy hatással van a zenét tanuló számára is, ha környezetében művészetoktatás folyik. A kísérletnek. hogy a zeneiskola befogadta körébe a társművészeteket, az a jelentősége, hogy nyitottá tette a gyerekeket a művészet más válfajainak ismeretére, szeretetére. A komplexitást ebben érzem, és ezt a feladatát már teljesítette a budafoki zeneiskola. Ennek kiteljesedését segíti a művelődéstörténet oktatása is, amit mindenki tanul, s ily módon a gyerekek képesek a „melléktárgyakat" elméletileg is felkészülten nyomon követni. A teljes komplexitás, tehát hogy minden tanuló minden művészeti ágban járatos legyen, mai körülményeink között nemigen valósítható meg. Az a fontos, hogy kiki a maga területén mélyüljön el, s a többi iránt is fogékony legyen. Ennek az alakulóban levő iskolatípusnak ez a lényege véleményem szerint. És ezt nálunk csak zeneiskolában lehet megvalósítani, mert ez az a művészeti tárgy, ami állami iskolahálózatot alakított ki. Vannak szakkörök, iskolákban, úttörőházakban, művelődési központokban létrejönnek különböző alkotócsoportok. Én az iskolának az összetartó erejében hiszek, az állami iskolákéban, ahol a munkát kiváló pedagógusok és művészek végzik, mégpedig oktatási-nevelési terv alapján, évekre szólóan felépítve, folyamatosan. A művészeti iskolahálózat azért érdemel támogatást a közművelődési intézményektől — és nem konkurrenciát kell látni benne, hanem partnert —, mert a közművelődési intézmények erre kell hogy alapozzák a jövő utánpótlását. — Miért esett a választás, a művészetoktatás bevezetésének kísérlete a XXII. kerületi zeneiskolára? — Mindenekelőtt: az iskola ügybuzgalma a kísérlet megkezdésé re több volt mint kezdeményező, szerep — vállalkozás. Aztán, mint elmondtam, kitűnően működő zeneiskola. De nem mellékesek a további szempontok sem. Olyan iskolában kívántuk bevezetni, ahol nem fenyegetett a veszély, hogy megzavarja a zeneoktatást. Ahol van egy fogékony tantestület, amely nem kívülállóként szemléli majd a fejleményeket. A Fővárosnak az volt az elképzelése, hogy a művészeti tanszakok együttes találkozását zeneiskola fogja össze. Egyrészt a zene a legtöbb művészet számára termékenyítő hatású, másrészt a többi művészet inspiráló lehet a környezetre, tehát megvan az a kölcsönhatás, amiről már beszéltünk. A XXII. kerület vezetői művészetpártolók, ennek nemegyszer tanújelét adták, s hívei voltak a kísérletnek. Sőt, a kerület készült erre: önálló épületet adott a zeneiskolának, épült a művelődési központ s mellette az iskola, melyet eredetileg zeneiskolának szántak. Párbeszéd tárgya volt viszont, hogy milyen keretek között, milyen irányban induljunk el, kinek az irányítása alatt kezdődjék a kísérlet. — Tehát a kerületnek, azaz a tanácsi vezetésnek más volt az elképzelése? — Igen. De ez csak addig volt kérdés, míg be nem igazolódott, hogy így az ideális. Hazánkban ilyen még nem szerepelt az oktatási-nevelési tervekben, tehát a minisztériumnak, a Fővárosnak, a művészeti szövetségeknek, a szakmai szervezeteknek éppen olyan talány volt, hogy miként fog sikerülni. Mindenki bábáskodott, és izgult. Szerencsére kevés ellendrukker akadt. A csehszlovák példa — a Ludova Skola Umeni, azaz, művészeti irányú népiskola, melynek gyakorlatából sokat merítettünk — annyiban mérvadó, hogy ott is zömében a zeneiskolákhoz társították a többi művészeti tárgyat: helyenként a táncot, helyenként a képzőművészetet, de olyan fokú szoros kapcsolatot, mint amit a XXII. kerületben kialakítottak, a csehszlovákoknál nem láttunk. Ez abból is adódik, hogy ott teljesen önálló épületben mű-« ködik a művészeti iskola, nálunk pedig — ez öröm is, meg gond is — akarva-akaratlanul találkoznunk kell az általános iskolák, a gimnázium, az úttörőház, a pártkörzetek termeivel és egyéb helyszínekkel. Egy biztos: a kerületre — különvéleménye ellenére — nem kellett nyomást gyakorolni. Mindnyájan egyformán akartuk. — Kinek milyen szerep jutott? — A döntő szerep a minisztériumé volt: engedélyezte, hogy egyáltalán elindulhassunk. A koncepciót, hogy ez zeneiskolában működjék, hogy a zeneiskola legyen az irányítója, a Fővárosi Tanács művelődésügyi főosztálya dolgozta ki, az oktatási-nevelési tervet pedig a zeneiskola vezetői és pedagógusai, s menet közben alakítgattákfinomítgatták. Ha a művészetoktatást a kísérletet követően máshol is bevezetik — s ebben bizonyos vagyok —, ebben a XXII. kerületi Állami Zeneiskola tantestületének nagy érdeme van. Tevékenységüket alapkőletételhez tudnám hasonlítani. Az igazgatót. Nemes Lászlót, régóta ismerem, ezért elfogult vagyok. Hadd idézzek inkább egy, a zeneiskola munkáját vizsgáló-értékelő jelentésből: „Menedzser típusú vezető, aki merészen tervez, a terveit következetesen megvalósítja, céljainak eléréséhez kiépítette az iskola szerteágazó és jól működő kapcsolatrendszerét." Nagyszerű partnerei Radnóti György né zenei és dr. Tihanyi Katalin művészeti igazgatóhelyettes. A kísérlet tanári gárdája szervesen beilleszkedett a zeneiskola közösségébe. Valamt..,i/ien lelkesen dolgoznak, úttörő munkát végeznek. Ez az iskola tehát mindenre fogékony volt, és hogy ilyen sikereket ért el, annak köszönhető, hogy a legkiválóbb szakembereket kérte fel vállalkozásához. És ebben látom a művészettanítás lényegét: a gyermekekhez és a művészetekhez egyaránt értő emberekre lehet csak bízni. Szándékunk nem profiképzés, hanem nevelés az öntevékeny művészetre és a művészetek szeretetére. Ha kiderül, hogy egyik másik tanulóban ennél sokkal mélyebb az érdeklődés, s ez tehetséggel párosul, akkor az iskolának — akárcsak zenei vonatkozásban — megkülönböztetett feladata, hogy gondozza, nevelje a tehetségeket. Ily módon segítünk a középfokú művészeti iskoláknak is az utánpótlás-nevelésben. A tanárok hisznek, fanatikusan hisznek és bíznak ebben az iskolában — és ez a hajtóerő. S mindez egyúttal a kerület lakosságáért is van. Olyan pluszt kaphatnak a XXII. kerületi gyerekek, amire az országban másutt kevés helyen van példa. — Elegendő volt-e a kísérlet kétéves időszaka arra, hogy egyértelmű következtetéseket szerezhessenek a művészetoktatással kapcsolatban? — Az időszakot a minisztérium határozta meg két évben, de nem azzal, hogy ennyi idő alatt mutassanak fel eredményeket, hanem, hogy számoljanak be a tapasztalatokról. Ha pozitív a mérleg, folytatni, fejleszteni lehet. A rövid idő arra késztetett, kötelezett bennünket is, hogy jobban odafigyeljünk, lépésről lépésre kövessük 7