Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Malomkövek között

teszi, hogy ne a boríték vastagsága alapján rangsorolják a gyerekeket, s aki felveti, hogy mégse kellene múltszázadi módszerekkel fegyelmezni a beteg gyerekeket. Elmarasztalják azt is, aki kifakad, amikor már a harmadik beteget oltják be ugyanazzal a tűvel, mert ő az iskolában nem kaphat közepes osztályzatnál jobbat, ha kézzel nyúl a sterilizálóba. Ők a legfiatalabbak, nekik kell alkalmazkodni. Akik nem tudják feldolgozni ezeket az ellentmondásokat, hátat fordítanak a pályának. hiszi, a gyerek sem, én sem. Bízni kell a pedagógusban. A hatóságnak is. Aki tovább akar tanulni, annak akár felvételi nélkül is adjunk erre lehetőséget. Lehet, hogy két évig zsúfoltság lenne az egyetemeken, de akkor lehetne követelményeket állítani, akkor visszaadnánk a tudás és a tehetség rangját. Az eredményhajszolást sosem szabadna összetéveszteni az igazi tehetséggondozással. — Ma már eljutottunk odáig — válaszol dr. Kóti Jánosné —, hogy elmondjuk a gyerekeknek a valóságot. Elmondjuk azt sége és nehézsége — nincsenek, nerfi is lehetnek sémák, végleges megoldások. Naponkénti kemény munka ez, amelyet nem zár le az óra végét jelző csengő. A változás, változtatás, a tanügyi reform, az új tantervek, óraszámok, tankönyvek tehát szükséges következményei a le nem zárható oktatási, nevelési folyamatnak. Ennek kapcsán egyértelmű az iskola kérése, igénye. Diák és pedagógus egyaránt igényli a jobb szervezést, az átgondoltabb tervezést, a nyugodtabb légkört. Óvni kell a pedagógusi pályát — és általában a taná-Rényi Jenő Eljött az idő, hogy beszélgető partnereim elé kitöltetlen vényt tegyek. Vajon ők mit írnának fel jelenvaló gondjaink orvoslására: — Tanári pályám tapasztalataiból tudom — mondja Kertész György —, hogy ez a korosztály a legfogékonyabb. Akiket megfelelő erkölcsi normákkal tudunk útnak indítani, azok 20—30 év múlva is a középiskolában szokásukká vált normák szerint élnek. Ahhoz, hogy sok diákot így indíthassunk útjára, olyan tanterv szükséges, amely a személyiségformálásra is teret enged. Erősödne a tekintélye atudásnak és az iskolának, ha tudomásul vennénk: ebben a korosztályban nem 4—5, hanem 25— 30 százaléknak a képességei nem felelnek meg a középiskola követelményeinek. Az összes gondot azonban az oktatásügy nem képes megoldani társadalmi segítség nélkül. Mayer Zoltán: — Ki kell mondanunk, hogy nem mindenki alkalmas a középiskola elvégzésére. Ugyanakkor minden gyereknek segíteni kell abban, hogy megtalálja a célját. Ha megtanul a célokért küzdeni, az tartást és jó erkölcsöt ad neki. Fekete Ivánné: — A pedagógusokat mentesíteni kell az adminisztráció terhei alól, hogy jusson idejük a nevelésre. És nem szabad az egész ország előtt kihirdetni, hogy ilyen terhek mellett a tanár önként vállalta a tankönyvek árusítását. Maga se Szóbeli érettségi is őszintén, hogy itt tartunk, de hová kell eljutni. Ezzel elértük, hogy ma már csodálattal néznek arra az orvosra, akiről megtudták, hogy albérletben él és villamossal közlekedik, de akkor se fogad el hálapénzt. Csak remélni lehet, hogy akadnak olyanok is, akik a csodálat mellett példának tekintik. Arra akarjuk nevelni a gyerekeket, hogy emberi tartásuk legyen. — Nehéz erre a képzeletbeli receptre bármit is felírni — tépelődik Wesselényi Albert —, de talán azt, hogy a tantervnek több időt kellene hagyni a nevelésre. És még valamit: bár matematika és ábrázoló geometria szakos vagyok, mégis azt mondom, növelni kell a humán tárgyak oktatására fordítandó órák számát, mert ezek segítségével olyan igényes embereket lehet nevelni, akik a munkában, kapcsolataikban, erkölcsükben és emberi tartásban is a teljességre törekednek. íme, egy részlet abból a „szellemi tájból", amelyet Bálint György még mindig időszerű megfogalmazása szerint rendbe kell hoznunk, lakhatóvá kell tennünk. A megfogalmazott vélemények önmagukért beszélnek, nincs szükség összegezésre, lezárásra, s ha mégis, azt csak annak a tudatában tehetjük, hogy a nevelés folyamat, a szellemi és a testi növekedés mindig új helyzet elé állítja a nevelőt és a neveltet, itt — éppen ez a pedagógusi pálya szépcsi művelődési osztályokat is — a kontraszelekciótól. Főiskoláink, egyetemeink, de maguk az iskolák is tegyenek jóval többet azért, hogy egyéniségek kerüljenek a katedrára, olyanok, akik már jelenlétükkel is nevelnek, és akár egyetlen gesztusuk több értéket ad a diáknak, mint az elméleti tépelődéssel töltött órák tucatjai, különösen, ha ezek a tépelődések ráadásul unalmasak is. Nem kívánhatjuk meg a mai fiataloktól, hogy a régi értelemben vett módon válaszszanak eszményeket. Hétköznapibb,reálisabb eligazítást várnak a felnőttektől, olyat, amely segít megalapozni szakmai tudásukat, jellemüket, gondolkodásukat. A szép, a becsületes közösség, az értelmes munka vágya, a teljesség igénye ott él minden fiatalban. De ez csak úgy realizálható, ha az iskola szellemisége segíti a fiatalok kibontakozását, önismeretét, többek között azzal, hogy kíméletlenül szembenéz a valósággal, vagyis megvéd az illúzióktól, egyúttal fel is vértez az elkerülhetetlen csapásokkal szemben, és tettre sarkall az elérhető, jó cél érdekében. Az iskola, a fiatalok szellemisége azonban annak a nagyobb szellemi tartománynak a függvénye, amelyet úgy hívunk: társadalom. A kettő — ezt ma már igen élesen látjuk — szorosan összetartozik, hat egymásra. Ezért különösen figyelmeztető minden olyan jel, amely az Iskola, az ifjúság felől érkezik a társadalom egészéhez. 5