Budapest, 1983. (21. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Malomkövek között

iskolák elsősorban stabilitás után áhítoznak. A tavasszal rendezett konferenciákon és szakmai megbeszéléseken azonban rádöbbenhettek: az állandóság egyelőre vágyálom. — A jelenlegi tanterv és munkarend napi 6—8 óra megfeszített munkát igényel tanártól és diáktól egyaránt. És a másnapi felkészülésre is legalább 3—4 órát kell(ene) fordítani. A sok — főként betegség és gyes miatti — túlóra alaposan próbára teszi a pedagógusokat. Pedig többen közülük a nappali tagozaton leadott heti 20—25 óra mellett esti és levelező tagozaton is tanítanak. A dolgozatok javítására csak a hét mai önbecsapásunk hatását csak tíz-húsz esztendő múltán tudjuk igazán lemérni, mikor a mai tizenéveseknek alighanem nagyobb feladatokat kell majd megoldaniuk, mint apáik nemzedékének. Felkészítésükön múlik, miként tudnak — tudunk — majd helytállni ebben a versenyben, megőrizzük-e helyünket a nemzetek sorában. Lépjünk tovább. Wesselényi Albert, a Teleki Blanka Gimnázium igazgatója abban jelöli meg intézményük kettős feladatát, hogy fel kell készíteni diákjaikat egyrészt a továbbtanulásra, másrészt az érettségi Mayer Zoltán végén van idő. Tetézi a gondokat, hogy a szülők divatszakmákra vagy jól fizető pályákra irányítják gyermeküket. Ezek pedig telítettek. Azok a gyerekek, akik más pályára kényszerülnek, mint ahova vágyakoztak, megkeseredetten, kiábrándultan kezdik a tanulást. Él még az a szemlélet: ha egyszer az iskola felvette a gyereket, adjon a kezébe bizonyítványt. Mi ezt az igényt továbbadjuk az igazgatóknak, ők pedig a tanároknak, akik mindent elkövetnek, hogy megfeleljenek ennek a várakozásnak... Malomkövek között őrlődik a pedagógus, mert neki (csakúgy, mint nekünk) szemrehányást tesznek a lemorzsolódás miatt. A következmény? Elégségessel — tehát majdnem elégtelennel — a tanár is és a diák is úgy érzi, hogy teljesítette feladatát. Mióta a középfokú oktatás csaknem általánossá vált nálunk, a tanárok még azok megmentéséért is mindent elkövetnek, akik valójában négy-öt tárgyból nem felelnek meg a követelményeknek. Mindezek a tények nemcsak a szakmai felkészítésre vannak hatással, hanem a nevelőmunkára is. Vajon valóban büszkék lehetünk arra, hogy az ifjabb nemzedékek kilencvenegynéhány százaléka középiskolába iratkozik? Vagy újfent a számok bűvöletében élünk? A kérdésre ma még nehéz válaszolni, mert utáni elhelyezkedésre. Mindkét feladatnak megvannak a buktatói: — A szakközépiskola szakmát ad, mi nem. Pedig mi többet követelünk tanulóinktól. Igaz, kapunk a gyáraktól felhívásokat, szórólapokon biztatják diákjainkat, hogy vállaljanak náluk munkát, mert néhány hetes tanfolyamon kiképezik őket. De ezt kevesen érzik boldogulásuk forrásának. Adminisztrátor pedig nem lehet mindenki. Nem csoda hát, ha sokan úgy érzik, tőlünk zsákutcába vezet az útjuk. Mert a növekvő követelmények miatt a továbbtanulás szinte megoldhatatlan feladat elé állítja a diákokat. A felkészülés az esetek többségében emberfeletti erőfeszítést igényel. És ők nálunk ismerkednek meg az igazi munkával, az általános iskolában csak kis hányaduk szokott hozzá. Azért voltunk kénytelenek bevezetni a felzárkóztató órákat, hogy legalább a második félévben megközelítőleg azonos színvonalról indulhassanak. Nehéz a pedagógusoknak ilyen körülmények között dolgozni. A második csalódás pedig rendszerint akkor éri a diákokat, amikor a fakultációs oktatás során rájönnek, hogy választott tantárgyukból is csak középszerűek, vagy éppen megbuknak. A fakultációs tárgy változtatásához kevés diáknak van ereje, hiszen a nyári szünidő alatt kellene egy év fakultációs anyagából különbözeti vizsgát tennie. Szólni kell arról is, hogy napjainkban kevés középiskolában vannak meg a fakultáció tárgyi feltételei. Egyrészt azért, mert a középiskolákat tanteremgondok kínozzák, másrészt pedig, mert a fokozott összpontosítást igénylő fakultációs foglalkozást gyakran csak a hetedik órában tarthatják. És a gondok a jövőben még inkább fokozódnak. A Teleki gimnáziumban a múlt évi öt első osztállyal szemben az 1983—84-es tanévben már hat első osztályt indítanak. — Egy évig még kibírjuk a szorítást — így az igazgató. Az előrejelzések szerint a középiskolások száma a kilencvenes évek közepéig emelkedik. És szólni kell a személyi feltételekről is, hiszen a tanári pálya ismételt presztízsvesztése korántsem nyújt védelmet a kontraszelekció ellen. — A gimnáziumokban még jobb a helyzet — cáfolja meg aggályomat Szakáll Istvánné szakfelügyelő, a Fővárosi Tanács munkatársa —, hiszen ennek az iskolatípusnak régi hagyományai vannak. Gimnáziumban tanítani még mindig rangot jelent a pedagógusok körében. Szükség esetén válogathatnak a legjobb szakközépiskolai vagy egyetemet végzett, nagy gyakorlattal rendelkező általános iskolai tanárok között. Gond viszont, hogy az elmúlt évben sok elismerten jó nyelvszakos tanár gazdasági munkaközösséget alakított, mert az szélesebbre tárja boldogulása kapuit. És arra is figyelnünk kell, hogy az elmúlt tanévben — nyilván a fokozott igénybevétel miatt — jelentősen emelkedett a 2—3 hónapos betegségek miatti helyettesítések száma. — Ami pedig a fakultációt illeti, az érettségi vizsgák tapasztalatai szerint kedvező a hatása. Legalábbis azokban az iskolákban, ahol jól oldották meg ezt a feladatot. Dr. Köti Jánosné, a Kállai Éva Egészségügyi Szakközépiskola igazgatója az érettségi elnökök kedvező véleményéről beszél. — Sokan bíráltak bennünket az elmúlt években a tanulóink hiányos szakmai felkészültsége miatt. Az idén érettségizettek gyakorlati átlagosztályzata 4,7 volt, ez önmagáért beszél. Megnyugvással fogadtuk az érettségi elnökök véleményét, akik meg voltak elégedve a nálunk végzett szakmai felkészítés színvonalával. Nem akarom másra hárítani a felelősséget, de úgy vélem, tudomásul kellene venni, hogy a szakmai felkészítés nem fejeződik be az érettségivel. A munkáltatók se csupán a munkaerő biztosítására törekedjenek, hanem a továbbképzésére is. Változatlanul az a célunk, hogy jól felkészült tanárok és szakoktatók tanítsák diákjainkat. Eddig sikerült tartani a színvonalat. Lelkes szakembergárdával dolgozunk, pedagógusaink még azt is zokszó nélkül tudomásul veszik, hogy diákjaik 17—18 éves korukban kétszer annyit keresnek, mint ők 10—20 éves szakmai gyakorlattal. Dr. Fekete Ivánné, a Szilágyi Erzsébet Gimnázium igazgatója, nem a pedagógusok hiányos erkölcsi és anyagi megbecsülését látja a honi oktatásügy legfőbb gondjának. Mint elmondja, munkatársait igyekszik a a