Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Laczkó Ibolya: Tündérkert a Ligetben

Kőváry László történetíró-statisztikus így lelkesedett a millenniumi ünnepségeket megörökítő munkájában (A millennium lefolyásának története... 1897): „Az egész szemléltető képe volt leélt múltunknak, s annak az óriási fejlődésnek, amelyet a nemzet az ezredik évben elért, bizonysága annak, hogy az ázsiai magyar európaivá lett. A nemzeti önérzet, a múlt iránt való szeretet, hűség és ragaszkodás nem elégedett meg azzal, hogy a jelen sikereiben gyönyörködjék, hanem maga elé akarta varázsolni a dicsőséges múltnak képeit, hogy abban elmélyedjen és egyszersmind a művelt világot meggyőzze a második ezredévhez való véráldozattal és nagy kulturális küzdelmek árán szerzett jogáról." Az egyes csoportok kiállításai jelenkori és retrospektív részből álltak, mint ahogy a kiállítás egész rendszerében is két nagy főcsoport különböztethető meg, a történeti és jelenkori rész: „ami a kiállítás architektúrájában is kifejezésre jutott, úgyhogy kiállításunk ezen a téren olyat produkált, amelynek előképét, mintáját vagy csak ideáját hiába keresnők bárhol is — írja Bálint Zoltán. — Az eddigi kiállítások rendszerében többnyire egy nagy monumentális, építészetileg is jelentős csarnok állt, amely sok esetben technikailag is új volt. Itt az iparcsarnok méreteire a legnagyobb, de nem játszott uralkodó szerepet. Több, terjedelmre is nagyszabású, építészeti kiképzésben és elhelyezésben egyformán hangsúlyozott épület helyettesítette az egy főépületet, ezt kívánta a kiállításnak már hangsúlyozott kettős elve is". Az épületek festői elhelyezése, csillogó kiképzése elismerést aratott a nagyszámú közönség körében. Az, hogy a díszítés, a külső tektonikus kiképzés csak laza összefüggésben van az épület szerkezetével és az alaprajzzal, úgy tűnik, senkit sem zavart, hiszen az egész együttes lényege és funkciója: reprezentatív ünnepi dekoráció. „A történelmi csarnok épületeinél sohasem jutott a nézőnek eszébe a szerkezeti igazságot keresni, vagy annak megértésén tűnődni. Annak kellő művészi érzékkel való felépítése illúzióba tudta ringatni a szemlélőt" — írja Bálint Zoltán. Ez a soha nem tagadott, inkább hangsúlyozott illúziókeltés volt a kiállítás sikerének titka. A megvalósult épületegyüttes megfelelt a pályázati kiírás kívánalmainak. A pályázat pedig híven tükrözte az új „refeudalizált" nacionalizmus eszméjét, mely már nem azonos a haladó negyvennyolcas hazafisággal, mint ahogy művészete sem megújuló nemzeti romantika, hanem hagyományápoló és romantizáló. A „dicsőséges nemzeti múlt" eszméjének kulisszája volt a millenniumi kiállítás épületcsoportja. Dániel Ernő e szavakkal zárta 1896. november 3-án a kiállítást: „...egy oly bájos kedves képtől, egy olyan tündérkerttől kell búcsút vennünk, mely fél éven át nem csak a főváros, de az egész ország büszkeségének forrása volt... a történelmi nevezetességű épületek utánzása és az értékes ereklyék gyűjtése folytán oly hű tükrét nyertük ezeréves történelmünknek, mely a külföldet is teljes elismerésre bírta és bámulatba ejtette." A kiállítás egyik bejárata Vas-, fém- és építőipari csarnok A mezőgazdasági pavilon