Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Kárpáti Miklós: A kirakat rendezés alatt

bákat öltöztetnek a rendezők. Alapvetően más megoldást választott az Úttörő Áruház, ahol Foky Ottó bábművész alkotásait helyezik el a kirakatokban. Nem véletlen, hogy ezek előtt a kirakatok előtt mindig látunk bámészkodó gyerekeket — és felnőtteket is. A legelemibb kellék a tapéta. Sajnos, eh hez is egyre nehezebben lehet hozzájutni.— Ezen múlna a kirakatok esztétikuma? — Ha szorít a cipő, azonnal a reklámköltségekből kívánnak lefaragni. Pedig éppen fordítva kellene gondolkodni: a nehezebb gazdasági helyzetben a kínálat megfelelő „tálalásával" még inkább segítjük a kereskedelmet. Ehhez egy érdekes adat: Nyugaton a reklámköltségek 60 százalékát fordítják a kirakatokra, nálunk — bár pontos kimutatásaim nincsenek erről — jó, ha 10—15 százalékát. — Mi lenne a megoldás? — Szemléletváltozásra volna szükség. A kereskedelemnek ki kellene munkálni egy, az üzletpolitikának megfelelő reklámstratégiát és taktikát. Nálunk még hiányzik a marketingszemlélet. Bár egyre többet beszélnek róla, a valóságban még sehol nincs. Mi ennek a lényege? A piacból kell kiindulni, azaz azt gyártani, amire kereslet van, s nem fordítva, hogy gyártok valamit, s megpróbálom eladni a kirakattal. Elsősorban az egyre szaporodó magán-divatkereskedések, butikok élnek a vonzó kirakat nyújtotta lehetőségekkel. Egy-egy kapualjban mind ízlésesebb, korszerűbb kirakatok láthatók, mert a magánkereskedők rájöttek arra, hogy a kirakat eladja az árut. Persze ehhez megfelelő termék is kell. Néhány áruházban, üzletben a kirakatrendezőnek kell kitalálni, hogy áru helyett mivel töltse be a teret. Ha valóban érvényesülne a marketingszemlélet, a kereskedelem igényelné a szépet és a jót. Ha szép az áru, ha tetszetősek az eszközök, amivel be lehet mutatni, már félig jó a kirakat is. A többi a rendezőn múlik. A kirakatrendezők pedig, szerencsére, nem szenvednek ötlethiányban. A Tavaszi Fesztivál alkalmából nálunk járt az UDO, a Kirakatrendezők Világszövetségének svájci nemzetiségű elnöke. A versenykirakatokat végigjárva elragadtatással szólt az ötletekről. Egyetlen dolgot kifogásolt: a színtelen, jellegtelen tapétákat, a nemes bevonó anyagok hiányát. Ezeket a kirakatrendezők sem tudják a műhelyekben elkészíteni. — Kirakatversenyek idején néha úgy tűnik, hogy feje tetejére áll minden. Ezek a kirakatok lennének a mércék? Ilyenek a jó kirakatok? — A kirakatversenyek adnak lehetőséget arra, hogy a rendezők valóban bemutassák, mire képesek. Szerencsére már elmúlt az a korszak, amikor egy-egy állami ünnep előtt a kirakatokat elárasztották a piros bugyik és a vörös pezsgők. Koncepciózusabbak, színvonalasak lettek a versenymunkák. Persze így is akadnak a kirakatok eredeti funkciójától idegen, a célt rosszul szolgáló ötletek. A versenykirakatok többsége azonban figyelmet megragadó látványt ad a nézőknek, javítja a városképet. * — Az üzletvezetők gyakran már félnek, ha meglátnak egy kirakatrendezőt, annyira nincs áru, amit kitehetnénk a kirakatba — mondja K. Borbála kirakatrendező, aki több mint 12 évi gyakorlat után fordított hátat a dekorációs műhelynek, s most „szabadúszóként" folytatja a szakmát. — Meguntam. Belefáradtam a mindennapos, kisszerű vitákba az üzletvezetőkkel. Kirakatrendezés helyett legtöbb helyen már csak porvakarást, portörlést végeztem. Pedig ehhez nincs szükség kirakatrendezői képesítésre. Dolgoztam a ruházati kereskedelemben is. Ha egy babát arrébb mertünk tenni a 12 éve megszokott helyéről, a vállalat igazgatójához érkeztek az üzletből a panaszlevelek. Az élelmiszerboltokba pedig már csak szeszes italokat rakhattunk ki. — Abbahagyja a szakmát? — Szeretem a kirakatrendezést, nem mondok le róla. Van néhány maszek, tőlük négy-öt alkalommal megkapom azt a pénzt, amit a dekorációban egy hónap alatt keresek. A kirakatrendezés csak a kívülállóknak elegáns munka. „Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van." — Lehetne ez akár szakmánk indulója is. Decemberben, januárban —10 Celsius-fokra is lehűlnek a vitrinekben az üvegek, nyáron pedig a +50—60 Celsius-fokos meleg még kellemes kirakatnak számít. Itt is kevés az ember, s bár még nem mértem meg, de tekintélyes súlyú árut megmozgatunk egy-egy vásár, akció, árengedményes kampány alkalmával. Egyszer üdítő italokból készítettem — központi utasításra — reklámkirakatot. Két nap múlva már csöngött a dekorációban a telefon, hogy vegyük be a Tonikokat, mert a vevők szétszedik az üzletet, ugyanis a polcokon egyetlen üveg sem volt. Jogosan kérdezték, miért reklámozzuk azt, amit nem lehet kapni. — Valóban kibékíthetetlen az ellentét a kirakatrendezők és az üzletvezetők között? — Ha nincs áru, nincs vita, nincs mit kirakni. Ha van, akkor valóban meg kell vívni a harcot a boltvezetők ízlése ellen. Gyakran azonban nemcsak velük kellett megküzdeni, hanem saját szakmai vezetőimmel is. Az iskolában alaposan megtanultuk, mi való a kirakatba s mi nem. A vezetőm kitalálta, hogy sárga tüllfüggönyökkel és masnikkal díszíti, „szépíti" a portálokat. Az iskolában már az első órákon elmondták, hogy ezek a kellékek ma már nem a kirakatba valók. A masnikat még csak „elfelejtettem" kirakni, de a tüllföggönyt már nem tudtam elsinkófálni, azóta is ott fogják a port, veszik el a világosságot az üzlet eladóterétől. Van, persze, más gond is. A bébiételek kirakatba helyezését nemrég tiltották meg. Most először gondoltak arra, hogy mi lesz azokkal az árukkal, amelyek az üzletek kirakataiban „sütkéreznek", főnek heteken keresztül. A textíliákat kiszívja a nap, az élelmiszerek megolvadnak. * A kirakatrendező „szívét-lelkét" adná a kirakatba, ha hagynák, s ha tehetné. Az üzletvezetők többsége sem önmaga ellensége, tudja, hogy a jó kirakat az ő malmára hajtja a vizet. A járókelő pedig megfogalmazhat magában egy kérdést: vajon mikor lesz Budapest a szép kirakatok városa? Kárpáti Miklós 15