Budapest, 1983. (21. évfolyam)

8. szám augusztus - Seregi László: Tisztázzuk!

azért, mivel a bérek legkevesebb ötszáz forinttal elmaradnak az ipar átlagától. A fővárosban nincs fölösleges munkaerő, s Pest megyében is csak elvétve akad szabad ember. Tetézi a gondokat, hogy az ingázók közül is sokan felhagynak a buszozással, otthon, a lakóhelyükhöz közel keresnek munkát. Az vesse rájuk az első követ, aki a helyükben másként cselekedne. A behordott, három napra vállalt szennyes meg csak gyűlik, gyűlik. Ez volna a kisebbik baj — mondja H. Zoltánná—, a cég szempontjából az a nagyobbik baj — folytatja —, hogy abban az esetben, ha nem teljesítik a feltételeket, oda a felár, a sürgősségi pótlék, a jó hírnevet ezúttal nem is említve. Mi hát a megoldás, kedves Margit? Csak nem azt javasolja, hogy emeljék az árakat? Pedig más megoldás nincs. 1980 januárjában megvonták tőlünk a preferenciákat. Azt mondták, ezentúl éljetek meg úgy, ahogy tudtok, ránk ne számítsatok! Mi tiltakoztunk, ez így nem lesz jó, kértük, adjanak egy kis türelmi időt, amíg megtanulunk a magunk lábán járni, de hiába próbálkoztunk. Harminc év után roppant nehéz ám átállni az újra, megszokni és elfogadni a gondolatot, hogy megszűnünk kiemelt vállalat lenni, hogy egy vagyunk a sok között, semmi más. Olyan szervezet, amelynek nyereséget kell termelnie, ha a fene fenét eszik, akkor is. Ne értsen félre, alapjában véve helyesnek tartom az új elképzelést. Már csak azért is, mert meggyőződésem, hogy manapság a készpénz a leghasznosabb szociálpolitikai kedvezmény. Akinek pénze van, annak nem lenne gond megfizetni a mi felemelt térítési díjainkat sem. Mennyivel kellene emelni a mostani árakat? H. Zoltánná szerint vagy ötven százalékkal, bár sietve hozzáteszi, hogy a jelenlegi helyzetben, amikor az emberek teherbíróképessége amúgy is a vége felé jár, nehezen hihető, hogy akad felsőbb szerv, amely jóváhagyná az áremelésnek ezt a mértékét. A másik lehetőség a mostani szervezeti struktúra decentralizálása, a mammutvállalat kisebb egységekre bontása. Erre annál is inkább szükség van, mert az adminisztratív létszám az idők során jócskán felduzzadt. Főleg a Csengery utcai központban hódított Mr. Parkinson, de az üzemegységekben is mindent elkövettek, hogy tartsák a lépést. Természetesen a Patyolat is megpróbálta bérbe adni kevésbé jövedelmező szalonjait. A meghirdetett versenytárgyalásra azonban csak egy, azaz egyetlen érdeklődő jött el. Telefonon többen jelentkeztek, de amikor meghallották, hogy ebben az ágazatban maximáltak az árak, nyomban lecsapták a kagylót. Igazuk volt. Manapság mifelénk csak az boldogul, aki vállalja az újjal, a szokatlannal, a bizonytalannal járó veszélyt, aki vásárra meri vinni a bőrét, mert jobbra, szebbre, többre áhítozik, mert megelégelte a filléres gondokat, a saját tehetetlenségét. Az ilyen embereket inkább támogatni kellene, mintsem visszafogni, elvenni a kedvüket. Ha ez a támogatás jelen esetben azzal lenne egyenlő, hogy felszabadítjuk az árakat, hát nosza, ne tétovázzunk, hozzuk meg ezt az intézkedést, hozzuk meg ezt az áldozatot. Bármibe lefogadom, még ötven százalékkal sem növekednének a mosási díjak. Ellenben gondoskodnának róla, hogy a vezetésük alatt álló szalon idővel igazi szalonná váljék, olyan üzletté, ahol megvásárolhatók lennének a mosással, vasalással, tisztálkodással kapcsolatos cikkek. Miért is ne árusíthatnának a szalonok mosóport, öblítőszereket, dezodort? S még hosszan folytathatnánk a sort. Abban is biztos vagyok, hogy az önálló „pucerájos" előbb-utóbb megszervezné a háztól házig szállítást is, mintegy az anyavállalat szekrényakciójának jogutódjaként, amely jött, látott, győzött, majd hirtelen eltűnt, mint a kámfor. Annak ellenére, hogy ebben a műfajban jobb ötlet, legalábbis eddig, nem született. Adva van egy szekrény két kulcscsal. Az egyik kulcs a megrendelőnél, a másik a Patyolat Vállalat sofőrjénél. Előbbi beszól az üzemegységbe, „fiúk, jöhettek", mire a fiúk kimennek, kiveszik a szekrényből a szennyest, majd három nap múlva ugyanoda visszateszik a tiszta ruhát. Állítólag a prágai Patyolat is érdeklődött a módszer iránt, át is vették volna, de végül valahol elakadt az ügy. A rossz nyelvek szerint azóta magát a szolgáltatást is megszüntették, mondván: „nem ez kell a mi népünknek." Hát mi, ha nem ez? A saját szekrény kiküszöbölné az eddigi vállalási rend csorbáit, az egész folyamatból kiiktatná a szubjektív tényezőket. Ráadásul csökkenteni lehetne az immár üresen ásítozó fiókok számát. Budapesten jelenleg 170 helyen vesznek át mosni valót. Az ember azt hinné, valamennyire szükség van. Holott a mindennapi valóság bizonyítja: nincsenek kellőképp kihasználva. Amiképpen az itteni alkalmazottak sem. Alighanem minden további nélkül gép mellé lehetne őket állítani. Mindenki jól járna ezzel a váltással: mi, a megrendelők, mert hamarabb kimosnák az ágyneműnket, s a volt fiókos hölgyek is, mert vastagabb borítékot vihetnének haza. És akkor mit csinálnak majd a vállalati gazdasági munkaközösségek? Géza szerint övék a jövő. Úgy keresik meg a pluszpénzüket, hogy közben azt teszik, amihez a legjobban értenek. A vállalati vezetők meg nyugodtan hajthatják álomra a fejüket: jó kezekben van az ügy. Nem osztom ezt a nézetet. Nyolcórás műszak után képtelenség még egyszer négy vagy nyolc órát tisztességesen ledolgozni. Aki ezt a tempót huzamosabb ideig vállalja, előbb-utóbb belerokkan. S akkor ki áll a helyére? Hiszen hallottuk, a munkaerőfront olyan, amilyen. Mosni meg muszáj. De ne fessük az ördögöt a falra! Mert amilyen pechünk van, még megjelenik — fekete hattyú képében. 11