Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Nagy Elemér: Akseli Gallen-Kallela

tervezett finnországi látogatások azonban elmaradtak. Pedig szó volt arról, hogy Kriesch, Lippich Elek és mások is odautaznak. (Csak Maróti Géza és Toroczkay Wiegand Ede jártak ott később). Gallen, hogy kikerüljön depressziójából, s alkotókedvét fellendítse, Párizsba készült családjával. 1908 végén oda is költözött néhány hónapra, de az őszön ott rendezett finn kiállítás nem aratott sikert. Párizst nem érdekelte az 1900-ban oly szenzációt keltett finn művészet, már a neoimpresszionizmus és expresszionizmus uralkodott. Gallen viszont felszínesnek tartotta a modernizmus fővárosát, s eredetibb, mélyebb impressziókra vágyott. Párizs végül is csak átszállóhely lett ez alkalommal számára. Először világ körüli utat tervezett, majd Afrikába utazott, ahol két évet töltött. Azt remélte, hogy ,,ott az ember önmaga lehet és fütyülhet a modernekre". De tovább ne kövessük őt hosszú útján. A magyarországi emlékek bizonyára elhalványodtak, s a barátaitól is messze került. Jött a világháború is, mely a két népnek döntően mást hozott. Ennek végén megszületett Gallenék nagy álma, az önálló és független Finnország. Lippich és Majovszky művészeti álmai szertefoszlottak. Gallen budapesti barátokkal való levelezése már a tízes években megszakadt. Kezdett a hangulati törés lett úrrá rajta, mint nagy külföldi útjai után már annyiszor. Most még tetézte ezt az otthontalansága is, mert Kallela műtermes otthona tönkremenőben volt, s az alkotáshoz is hiányzott a megfelelő miliő. Magyar barátai ismét levelekkel, lapokkal „tartják benne a lelket". Az előző évben fordulni a kocka. A déli „nagy testvér" sem művészetileg, sem társadalmi vonatkozásban nem volt már érdekes a finneknek. Gallent is elfoglalták az új Finnország politikai, művészeti felépítésének gondjai, melyek megoldásában intenzíven bekapcsolódott. Több mint háromnegyed század múlt el Gallen-Kallela két budapesti látogatása óta. S ha most, egy második világháború múltán és annyi politikai és művészeti tapasztalattal a hátunk mögött, emlékeket és adatokat gyűjtünk s rakosgatunk egymás mellé, el kell gondolkoznunk. Gallen-Kallela és Budapest találkozása nagy lehetőség volt. Nemcsak a mi fővárosunk és a legjelentősebb finn képzőművész vonatkozásában, hanem a két nép művészi, kulturális, sőt, társadalmi-politikai kapcsolatában is. Folytatódhatott volna eredményesebben, ha néhány „ha" nem állt volna ennek útjában. Az első „ha" Gallenra vonatkozik. Ha ez a dinamikus, nyugtalan, zseni észlelte volna, hogy a világ művészetébe ő is csak így, sajátos látásával vonulhat be, és lehet annak szerves része. Lippich és Körösfői Kriesch világosabban látták akkor ezt a lehetőséget, és nemegyszer kifejezésre juttatták. A gödöllői művészeket, tartós kölcsönhatás esetén, a finn művészet és iparművészet kimozdíthatta volna kissé enervált miszticizmusából, az alkotók társadalomszemlélete is szélesedhetett volna, s ez mind a világháború előtti utolsó években, mind az azt követő évek neobarokk társadalmában értékes hozzájárulás lehetett volna a szellemi rekonstrukcióhoz, akár a képző-és iparművészet, akár az építészet területén. Hadd idézzük befejezésül Lippichnek Gallenhoz 1908 májusában írt levelét: „Tudom, hogy kis nemzet számára rendkívül csábító az a gondolat, hogy a nagy nemzetek meglássák és megismerjék kultúrájukat. Csak az a szomorú, hogy a nagy nemzetek ritkán tudnak elmélyülni a kis nemzetek lelki világában; nem értik meg az életükben fölmerülő problémákat." így óvta őt a hosszabb párizsi és külföldi kalandozásoktól. Budapest és a magyar művészetpolitikusok elmélyültek a finn művészet értékeiben, és megőrizték Gallen látogatásának emlékét. Még a két háború között emléktábla került a Fiume-szálló falára, majd amikor ez a háborúban teljesen elpusztult, évtizedek múltán — 1978-ban — ismét Madarassy Walter szobrászművész alkotta meg a szálló helyén, a Duna-parton az új emléket is. Megható volt látni az emlékmű felavatása után még hetekkel is ott hervadozó vörös szegfűcsokor szalagján a felírást: „Apámnak — Kirsti". Lánya ugyanis, aki mint csintalan kislány vele volt 1908. évi budapesti látogatásán, itt lehetett hetven év után az emlékmű leleplezésénél. Azóta ő is meghalt, de kétkötetes megemlékezése érdekes forrásmű Gallen-Kallela életének alaposabb megismeréséhez. Ebből is tudhatjuk, hogy Budapest sok szép napot adott e nagy finn művész számára, emelte, tartotta élet- és alkotókedvét nehéz időszakaiban is. A Lánchíd oroszlánja holdfényben, 1908 27 Kalevala-címlap