Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Aczél Kovách Tamás: Városházi tudósítások

Ha a pesti ember kilép a kapun... A Budapesti Pártbizottság titkárai a kerületi tanácsok vezetőivel együtt azt vizsgálták a fővárosban, milyen kép várja a pesti embert, amikor reggel kilép a kapun? A látogatás egyik legfontosabb megállapítása: további szemléleti változásra van szükség ahhoz, hogy ne csak ünnepnapokon legyen mindig rend és tisztaság az utcán, téren, járdán. A forgalom ugyan alaposan megnőtt, sok az építkezés, a kerületi tanácsoknak azonban nem szabad tenniük semmilyen engedményt. Fordulatot szeretne elérni a főváros vezetése más területen is. Sokkal többet kell törődni a szép, vonzó utcaképpel. Nagyobb gondot kívánnak fordítani arra, hogy a közterületen elhelyezett tárgyak, berendezések ne csak használhatóak és tartósak legyenek, hanem tetszetősek is. Az utcabútor váljék az utca díszévé. Szépítsék a városképet értékesebb képzőművészeti alkotások, kutak, változatosabb (ízlésesebb! — A szerk.) kirakatok, színes utcai pavilonok, kisebb-nagyobb új kertek. Százados gondunk A fővárosi építkezések történetében lezárult egy korszak. Fontos, a város fejlődését gyorsító, az életmódot is megváltoztató szakasz. Az egyik meghatározás szerint a tízemeletes házgyári negyedek kora. Hosszú, de találó kifejezés. Tény, hogy az 1960 és 1980 között épült 300 ezer lakás zöme már nagyipari eszközökkel, együttes tervezésben, csoportos beruházásban készült, bár épült ház hagyományos módon is, főként családi ház és két-négyemeletes társasház. Most új fejezet kezdődik a fejlesztésben. Hogyan vélekednek a korábbi munkáról a Városházán, milyen változások lesznek a tervezésben, építésben? Erről beszélgettünk dr. Nagy Ervinnel, a beruházási osztály vezetőjével. — A hatvanas évektől kezdve államunk minden korábbinál nagyobb lehetőséget biztosított a városépítéshez. Hogyan sáfárkodott a sok-sok milliárddal a Főváros? — Meggyőződésem, hogy a legeredményesebb, sőt, az egyetlen járható úton haladt — mondja dr. Nagy Ervin. — Csak olyan megoldást választhatott — hasonlóan sok európai, a háborúban romba dőlt nagyvároshoz — amely lehetővé tette, hogy a legrövidebb idő alatt a legtöbb új lakást építhessék fel. Még akkor is, ha ennek az egyhangúság az ára. A tények: húsz év alatt — először a főváros történetében — 300 ezer lakás készült el, s a cserékkel együtt majd egymillió budapesti költözhetett új lakásba. Egy új nagyváros született, hiszen a lakásokkal együtt megépültek az utak, az ABC-áruházak, gyermekintézmények, az orvosi rendelők, a parkok, s megteremtették a tömegközlekedés új, átfogó rendszerét. — Vajon szükségszerű volt-e, hogy a mennyiségi szemlélet határozza meg a tervezést? — Igen. De hogy ezt jól megértsük, messzebb kell visszatekinteni húsz esztendőnél. Évszázados gondunk, hogy kevés a lakás a főóvárosban. Megbízható adatunk a legutóbbi száztíz évről van. Amikor egyesítették Pestet, Budát és Óbudát, száz lakásra több mint ötszáz lakó jutott. Ez a szám később sem csökkent — legalábbis 1945 e

lőtt — négyszáz alá. Miközben épült sok szép ház, villa, sőt palota, száz és százezrek sorsa a szoba-konyha, a pincelakás, a nyomornegyed, olykor a deszkából, bádoglemezből, kukoricaszárból összetákolt kalyiba volt. Száztíz év óta a főváros legjobb erőinek, elsősorban a munkásosztály képviselőinek egyik legfontosabb törekvése: elérni, hogy minden családnak legyen megfelelő lakása. Mi volt a helyzet 1960-ban? Budapesten 546 ezer lakás volt, az igény pedig 900 ezer. Vagyis több mint 350 ezer hiányzott. Az építészek azt mondták: vagy új módon, nagyipari eszközökkel, kis méretű helyiségekkel építünk fel 300 ezer lakást húsz év alatt, vagy további 30—40 évig elhúzódik a lakásgondok enyhítése. Mit válaszolhatott a Főváros? Lakást minél előbb, minél több családnak. Ez társadalmi követelmény volt. — Egyértelmű a fejlődés? — Ismét a tények: 1880-ban száz lakásra 503, 1940-ben még 404, 1981-ben pedig már csak 278 lakó jutott. Hasonlóan a száz lakószobára jutó lakók száma 300-ról 145-re csökkent. A mennyiségi fejlesztés egyben minőségi is. 1960-ban a lakások 60 százaléka egyszobás volt, zömmel szobakonyhás. Ma 60 százaléka kétszobás vagy annál több. Tévedés, hogy egyoldalú mennyiségi szemlélet jellemezte az új építkezést. A tízemeletes negyedekben minden új lakás fürdőszobás, egészséges fűtésű, napos otthon, kisebbnagyobb parkkal. S ha a használhatóságot nézzük, a régi szobakonyha s az új kétszoba-fürdőszobás lakások között nagyobb a különbség, mint a két és a négy szobás között. Az új negyedek megváltoztatták a város szerkezetét is, az egyközpontú fővárosból sokközpontú Budapest lett. Ez hozzájárult, hogy eltűnjenek a régi, elavult külvárosok, hogy egyenletesebb legyen a fejlődés. A legfontosabb a tízemeletes házgyári negyedek társadalmi hatása. Javultak az életkörülmények, s a város minden részén érezhetők az életmódban történt kedvező változások. — Mi az oka, hogy a nyilvánvaló fejlődés ellenére is szenvedélyes vitákat kelt a legutóbbi korszak építkezése? — Sokat építettünk, van miről vitatkozni. Budapesten 1940-ben 288 ezer lakás volt, most ennyi készült el húsz év alatt. S milyen feltételek között! A millennium idején a főváros lakossága csak négy százalékát tette ki az ország népességének — ma húsz százalékát. Úgy építkezünk, hogy közben több mint kétmillió emberről kell gondoskodni. Nem volt megfelelő az ipari háttér sem. Történt sok hiba, és volt sok tévedés. Gond az is, hogy a legtöbb új negyed valójában még nincs kész. Sok év kell, hogy ezeket „belakják". Elsősorban nem ezek az okok magyarázzák, hogy változtatni kell a szemléleten, gyakorlaton. A legutóbbi húsz év megteremtette a lehetőségét, hogy belátható időn belül megoldjuk a lakáskérdést. Az eredmények módot adnak a minőségi váltásra. S ezt meg is követelik. Az életszínvonal emelkedett, az igények megnőttek. Ha egy családnak kocsija, telke, üdülője van, érthetően kicsi számára a másfél szoba. De másról is szó van. Ha javul a lakáshelyzet, már nehezen fogadható el a kis méretű konyha és fürdőszoba, a tizedik emelet vagy a szürkeség, egyhangúság. A minőségi váltás valójában már elkezdődött, s a nyolcvanas évek második felében kiteljesedik. Ahogy szükségszerű volt a menynyiségi fejlesztés, ugyanúgy szükségszerű, hogy a következő időben nagyobb, jobban használható lakásokat, szebb, változatosabb negyedeket építsünk. Különben nem oldható meg a lakáskérdés. — Melyek a legfontosabb új törekvések? — Mindenképpen változatosabb lesz az építkezés, hiszen különféle igényekkel találkozunk. Más a gyerekes család, más az idősek vagy magányosok igénye, ezért különböző méretű lakásokat kell építenünk, egyebek között olyanokat is, amelyekben két, sőt, három nemzedék együtt élhet. Feltétlenül növelni kell az építkezés színvonalát, ez vonatkozik a helyiségek méretére, ugyanakkor a felszereltségére. Általában jobban számolhatunk az egyéni igényekkel. Továbbra is kell építeni új negyedeket, de ezek változatosak lesznek, a város szerves részei, s itt éppúgy helyet kap a magasház, mint a kétszintes sorház, vagy a szellősebb, családi házas beépítés. Ehhez hozzájárul a magánerős építkezés terjedése is. — Hány lakásra van szükség a fővárosban, hogy megszűnjék százados gondunk? Mikor érjük el, hogy a szülők házat elhagyó fiatalok várakozás nélkül lakáshoz juthatnak? — Úgy számítják, ehhez mintegy 900 ezer lakásra volna szükség, vagyis még több mint 120 ezer hiányzik. Ezért, ha előtérbe kerül is a minőség, fontos a menynyiség növelése. Mindez azt bizonyítja: az új fejlesztési szakasz nem tagadása a korábbinak, hanem folytatása. Aczél Kovách Tamás Városházi tudósítások 28