Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Hollós László: „Művészkert”

Trautmann Tibor felvétele A művésztelep. a műtermét. Csupa jeles művész élt itt akkoriban, kellemes, csalá­dias légkörben. Úgy jártunk egy­máshoz, mint a testvérek. Akkor is bementünk, ha a másiknál éppen egy miniszter tett látoga­tást. Medgyessytől sokat tanul­tam. Kiváló műveltségű, nagy tehetségű művész volt. Bármiről lehetett vele beszélgetni, csak or­vosi dolgokról nem. (Pedig meg­volt az orvosdoktori oklevele. Vagy éppen azért ?) Aztán itt volt Pásztor János. Csodálatos min­tázókészségű, halk szavú ember volt, de ha beszéd közben megza­varták, dühbe gurult. Egyszer a falhoz vágott egy tál meleg teper­tőt. Aztán Siklódi Lőrinc... Hí­res történet. Meleg nap volt, kint álltunk a kertben. Egyszer csak méltóságteljes léptekkel jön Sik­lódi. Medgyessy odarohan hozzá: „Te Lőrinc, miért dobtátok ki a szobromat?" — „Hát nem tu­dod, hogy a ló nem hajlik derék­ba?!" — mondja Siklódi. — „Az nem lú, az szobor!" — válaszolja erre Medgyessy debreceniesen. — A tizennégyes háború után megváltozott a telep élete. Sok bajunk volt, nélkülöztünk is. De az összetartás még megmaradt. A Tanácsköztársaság idején né­zeteltérések támadtak a művészek között, kicsit megromlott a vi­szony. Később a feleségemről ké­szített portrémért díjat kaptam, sorba jöttek a megrendelők. Kere­sett arcképfestő lettem. 1940-től a háború végéig nehéz idők jártak errefelé. Örültünk a felszabadu­lásnak. Azóta sokan meghaltak, már csak én maradtam a régiek közül. Hál' Istennek jól vagyok, és örülök, hogy ilyen öreg fejjel is tudok dolgozni. Még most is kapok megrendeléseket. — A telepen részben megma­radt a családias légkör, de inkább csak az idősebbek között. A fiata­lokkal nem tudunk közeli barát­ságba kerülni. Megváltozott a képzőművészet, sok az új, zava­ros irányzat. Egyszerűen nem értjük egymást, nincs megbeszél­nivalónk. Hiába, szakadék van közöttünk. A művésztelep ma már kicsit elhanyagolt, sok hibát nem javítanak ki. De ezek azért nem olyan súlyos gondok, hogy megrontanák jó közérzetünket, örülünk, hogy nem lakótelepen, nem „cementládában" élünk, ha­nem ebben a gyönvörű parkban. Nyugodtan, csendben, béké­ben ... Kis falu a városban A művésztelepen járva mások­hoz is bekopogtattam. Idősebb és fiatalabb művészeket egyaránt arra kértem, mondják el vélemé­nyüket lakó- és munkahelyükről. Szavaikból talán kitűnik, milyen is volt ez a telep régen, milyen ma, és egyáltalán: hogyan élnek itt. Szabó Ivánnal, az idén 70 éves szobrászművésszel, beázott, hulló vakolatú műtermében beszélget­tem. — Egy kiadós eső után nem marad el a beázás. Nem is bá­nom: a málló, nedves falba min­dig „belelátok" valamit. Hol egy formát, hol egy mozdulatot. 1939-ben kerültem a telepre. Akkori­ban a park és az épületek rende­zettebbek voltak. Az ostrom után éjjeliőrt állítottunk, hogy meg­védjük a kert fáit. Lakóhely ez a telep. Szellemi közösség soha nem volt. Én főleg a műteremben élek, sok mindenről nem is tu­dok. Inkább a ráérő művészfele­ségek pletykálnak. Az itt együtt­élő több generációnak köszönhe­tő, hogy nincs akkora feszültség, mint általában a szakmában. Nem hallok ellentétekről, min­denki csinálja a maga „bolondsá­gait" De azért jó a hangulat. Kis falu ez a városban. Ebben a lakás­ban öten lakunk. Mindenkinek jut egy zárható helyiség, nem za­varjuk egymást. Fél hatkor kelek, tornázom, futok egy kört a kert­ben, s naponta lovagolok a közel­ben. Lányok, lovak, madarak — e;: a három legszebb dolog a vilá­gon. Ez az én ars poeticám. Szalai Zoltán festőművész és rajzpedagógus műtermében gaz­dag könyvtár. A körben, egymás mellett sorakozó polcokon több ezer kötet. A polcok tetején régi korsók. — Ez a hatalmas park megha­tározója a telepnek. Jól érzik ma­gukat az emberek, nem járnak egymás nyakára. Vannak, akik nem beszélnek egymással. Ennek 30—40 éves előzményei lehet­nek. Megesik, hogy hónapokig nem találkozom valakivel. Nem barátkozom, de ellenségeim sin­csenek. Ha valami problémám van, áttelefonálok a szomszédba. Néhányan sétálgatunk esténként a parkban. A nagy kör éppen egy kilométer. Sajnos, a környékről néha bejönnek ide, és letördelik a virágokat. Olykor el is tűnik ez, az. Pedig ez magánterület. Úgy tudom, a közeljövőben védetté nyilvánítják. A telepnek nincs egységes művészi törekvése: a reális szobrászattól az avantgardig mindenki képvisel valamilyen irányzatot. Rangot jelent itt lakni. Amikor 1977-ben bejelentettem lakcímváltozásomat, és a Száza­dos úti címet diktáltam be, a tisztviselő hölgy tisztelettel pil­lantott rám. — 1938-ban kezdtem idejáro­gatni Medgyessyhez — mondja Váradi Sándor, a Képzőművész Szövetség szobrász szakosztályá­naktitkára. —Akkoriban nekemő jelentette a másfajta világot. Igazi próféta volt, nemcsak szakmailag figyelt ránk, szellemi igényessé­get is követelt. A telepen nyílt volt a légkör, örültek egymásnak az emberek. Bár csak 1967 óta lakom itt, de mintha mindig ide tartoztam volna. Sehová nem kö­tődtem még ennyire erősen. Ked­ves barátokra találtam, és lakó­bizottsági tag lettem. Közben a telep nagyon leromlott. Annak idején tíz évre építették ezeket a házakat. Az épületek nincsenek alápincézve, a szigetelés sem megfelelő. A közfalak salakbeton­ból vannak, s a háború után rom­anyagból, féltáglákból építették újjá őket. A villanyhálózat 60 éves, a gáz- és vízvezetékek régen elavultak. A lefolyók gyakran el­dugulnak. A lakások beáznak, nedvesek, gombásak. Minden tol­dozott-foldozott. A tetőszerkeze­tet is ki kellene cserélni, mielőtt elviszi a szél. Egyszerűen nincs gazdája a telepnek. Amióta Ká­roly, a kertész elment, a park is elhanyagolt. Pedig úgy kellene Szobrászi rendetlenség 11

Next

/
Oldalképek
Tartalom