Budapest, 1983. (21. évfolyam)

7. szám július - Hollós László: „Művészkert”

ápolni, mint egy kis rezervátumot. A lakóbizottság tehetetlen, s a művészektől nem lehet elvárni, hogy eldugult W.C.-ket szereljenek. Egy lelkiismeretes gondnok kellene ide. — Amíg a telep egyre jobban öregszik, a lakói fiatalodnak. Sok festő és grafikus kerül ezekbe a speciálisan szobrász műtermekbe. Lassan kiszorulunk. Vannak, akik úgy érzik, nincs már rájuk szükség. Lelkileg összeomlanak. Sem ez, sem a telep műszaki állaga nem tesz jót a hangulatnak. Persze azért nem vészes a helyzet. Általában jó a közösség, nyugodtan lehet alkotni a telepen. Mindig meghatódva jövök haza, a régi idők művészi szelleme még ma is hat. És ez a park csodálatos! Valóságos oázis! Oázis a város közepén! „Roskadófélben van a ház, hámlik le a vakolat..." Özvegy Mikus Sándornét, Kata nénit, sokan a telep lelkének, vezéregyéniségének tartják. A nyitott ajtóban furnérlemez torlaszolja el a bejáratot a hívatlan macskák elől. A felszabadulás után minden romos volt itt, különösen ez a műteremlakás. A férjem csinálta meg a tetőt és a falakat. Jó hangulatban dolgozott mindenki: hordtuk a sittet, rendbe tettük a portánkat. Ma igazi barátság nincs a telepen. Igaz, régen sem nagyon jártunk össze. Inkább csak a nők találkozgatnak, és sétálnak karonfogva. Mindenki éli a maga életét, nincs sok közünk egymáshoz. Szeretek itt élni. Ha akarom, elzárkózom, nem kell közösködnöm senkivel. Ez a telep jelenti számomra a fiatalságot, a férjemet, a jó közérzetemet. Mindent. Itt el tudom viselni az életemet. El nem mennék innen! A férjem műtermét nem adom ki. Most tavasz van, minden olyan szép. Nem feltűnő a házak rossz állapota. Pedig kívülről olyanok ezek az épületek, mint a szomszédos, bontásra ítélt munkáslakások. A HKI nem sokat törődik velük. Az eresz mentén hullik a vakolat, a teraszok elkorhadtak. Bár lakásom összkomfortos, ha valahol öntöznek a kertben, nálam nem folyik a víz. Kár lenne pusztulni hagyni a telepet, ilyen jó műtermek nincsenek máshol. Itt csak jól érezheti magát az ember. Csontos László szobrászművész műtermének falán emléktábla hirdeti: „Itt élt Medgyessy Ferenc 1911—1958 között." Sokáig fontolgatták, mi legyen a Medgyessy-műteremmel. Végül az özvegy halála után Debrecenbe került a hagyaték. Soha nem foglalkoztam azzal, hogy ki élt itt előttem. Tudomásul vettem: utánam is jön ide valaki. Ha akarom, közösség, ha akarom, zárt világ ez. Előbb találkozom szomszédaimmal a városban, mint a telepen. Az újonnan érkezőket befogadják. Egymásra vagyunk utalva. Kis falu ez, a maga kötöttségeivel, kialakult szokásaival. Belelátunk egymás életébe. Senki nem vágyódik el innen. Talán éppen a zártsága miatt szeretik. Buza Barna szobrászművész a telep egyik legaktívabb lakója. Unokájával ölében kezd beszélni. — 1928-ban jártam először a telepen. Gyerekes boldogság öntött el, nagy dolog volt belépni ide. Később, római ösztöndíjam után Kallós Edétől béreltem műtermet. 1947-ben óriási helycsere történt, sok új művész került ide. A közös gondok összehoztak bennünket, segítettük egymást. A kollektív szellem, ha csökkent is azóta, még most is jellemző a telepre. Nincs elzárkózás, bárki bárkihez bemehet. A festők csak színesítik az itteni életet. Régebben a környékbeliek „kiemelt úri negyednek" hívták a telepet. Az ötvenes években bevezettük a műterem-látogatásokat, és a környező általános iskolákban szabad osztályfőnöki órákat tartottunk. Megszűnt az ellenérzés velünk szemben, most már jó a kapcsolatunk a „külvilággal". Rendszeresen átjárnak hozzánk a parkba az óvodások és a kismamák. Csak hát az épületek állaga...! 450 ezer forintot költöttem eddig a házamra. Nagyobb súlyt kellene helyezni a telep kollektív gondozására. Közben a nagypapa ölében egyre nyugtalanabb Bálint édesanyja, R. Buza Mária is megérkezik. 1978-ban végzett a főiskolán, porcelán szakon. — Itt születtem, minden élményem ideköt. Gyerekkoromban sokkal vadregényesebb volt a park, kétszer annyi fa díszlett, mint most. Nagy házibulikat és szalonnasütéseket tartottunk, még a felnőttek is sokszor beszálltak. Régen jobban együtt voltunk, erősebb volt a közösségi élet. Ma nem használják ki anynyira a kertet, inkább bezárkóznak az emberek. A hátsó aszfaltút nincs már tele gyerekrajzokkal, a régi bunkert is betemették, s a medencéből, amelyben nyaranta annyit lubickoltunk, homokozó lett. Hiába, sok minden megváltozott. De a kertet most is szeretem. — Szép ez a hetvenedik évforduló, de a telep állaga elkeserítő — mondja Mihály Gábor fiatal szobrászművész, a lakóbizottság egyik tagja. — Nincs víznyomás, az eső- és a szennyvíz sem folyik le rendesen. Rosszak a tetők, életveszélyes a villanyvezeték. Csak foltozgatják az épületeket, régen elkelne már az átfogó tatarozás. A park is egyre elhanyagoltabb, a szemétszállítás sincs megoldva. Szegény ez a kerület, sok a baj. Ide már nem jut pénz. — Öt éve lakom itt, s rengeteget dolgoztam, amíg úgy-ahogy rendbe hoztam a házamat. Jól érzem magam a telepen. Ez a csodálatos park, és ezek a régi földszintes épületek ideálisak az alkotó művészeknek. Több korosztály él együtt békességben, emberi körülmények között. Nem összezsúfolva, mint a Máglya közben vagy a Fiastyúk utcában. A jó légkör elsősorban a telep adottságainak köszönhető. A zöldellő fák „megszűrik" az ellentéteket. A kertben sétálva elfeledkezünk haragról és irigységről. Ennek az egyelőre még gyönyörű parknak kultúrtörténeti értéke is van. Luxus így elherdálni... Hogy vélekedik a telepről egy újdonsült lakó? Somogyi Gábor két és fél szobás öröklakását adta cserébe az itteni műteremlakásért. — A telepiek kedvesen fogadtak, senki sem éreztette velem, hogy festő létemre földszintes szobrászműtermet „bitorolok". A park valóságos paradicsom a gye-Adoratio moderns hámlik le a vakolat 12